Hó és madarak

Fülszöveg

Vasadi Péter 1926-ban született. A második világháborúban szerzett élményei alaposan megterhelték ifjúkorát, gondolkodásmódját elmélyítették. Sokfajta foglalkozás után újságíróként dolgozik. Versei 1960 óta jelennek meg a Vigiliában, a Confessióban, az Alföldben, a Jelenkorban, az Élet és Irodalomban. Költeményei 1967-ben, egy közép-európai verspályázaton a nemzetközi Pen Club dicséretét érdemelték ki. 1972-ben versei megjelentek A magunk kenyerén című antológiában. 1974-ben lát napvilágot Jelentés babylonból című első, 1976-ban Ének a szomjúságról című második, 1978-ban Tamariszk című harmadik verskötete. A Hó és madarak című negyedik kötete érett, kiforrott jelentésű, mély líráról tudósít.
"Dylan Thomas bonyolult tisztasága egyszerre káprázatos és olyan mély, hogy nem lehet követni, csak sejtelmekkel" - írja Vasadi Péter. "Ez a tisztasága tett költeményeink örök barátjává. Ezért írtam vallomásainak egy mondatát középső mottót a kötetem elé s azért is, mert azonosságot érzek vele abban, hogy költészete - mint fa sebén a gyanta - gyöngy - küzdelmének terméke."
Vasadi Péter költészetét eddig is jellemezte - a képgazdaságon, a látásmód élességén, a pontosság szeretetén kívül - az objektiváció, legyen az tárgy, külső vagy belső történés. Ebben a kötetében talán még erőteljesebb ez a törekvése, amit az ábrázolás növekvő egyszerűsödése kísér. Szóhasználata takarékos, kifejezései a látomások szuggesztivitását mutatják, líraisága eredeti. Verseiben az etikus ember magatartása rajzolódik ki, aki egyetemes felelősséget érez emberek és dolgok, a jó és az élet iránt. Szenvedélye kimondatlanul is a rossz, az igazságtalanság, az erőszak ellen mozgósít, és a lelkiismeretre hivatkozik, amely akár a "borotvaélű sivítás", beférkőzik az ember "szemhéja alá, hogy / titkos ébrenléteit kilesse".
"A költészet szabadságát - írja Vasadi - nem lehet kicövekelni, a költészetnek nincs eddig-je. De azt hiszem, mégsem az a költészet dolga, hogy az elképzelhetetlennel bajlódjék. Az a lényege, hogy hajmeresztő kísérletet tegyen a lét legmélyének megérintésére, illessz oda ujja hegyét a lüktető titokhoz, ahol már éget... De miért hajmeresztő?... Mert ez a kísérlet nem végződhet mással, csak kudarccal. S minél jobban megközelíti a célt, annál biztosabban és annál nagyobb a kudarc. És azt már végképp nem értem, hogy minél nagyobb a kudarc, annál szebb, mert megrendítőbb a költészet... Mégis, enni nagyon is elég nekem." Vissza