Hivek leszünk a béke szent ügyéhez

Előszó

Prága fölött viharba került a repülőgépünk. Hirtelen koromsötét lett. A gép jobbra-balra billent. Felállított bőröndjeink oldalra estek, a büffé-ládából kicsúszott a termosz és millió darabra tört. A légikísérőnő kiadta az utasítást: mindenki azonnal szíjazza magát a székhez. Ijedten szaladt utastól utasig, aggódva kérdezte, nincs-e valaki rosszul. Teát nem tud adni, - a termosz tartalma végigfolyt a padlón, - de pálinka még van. Tizenegyen voltunk a repülőgépben. Mind a tizenegyen más nemzet fiai és mind a tizenegyen a VIT-re igyekeztünk, legtöbben újságírói minőségben. Egy szőke szemüveges fiatal - szovjet útlevéllel. Két kolléga csehszlovák lapot fog tudósítani. Egy feketehajú belga és két feketebőrű délafrikai ült a hátsó üléseken. Utóbbiak Csehszlovákiában járnak egyetemre.
A gép hol zuhant, hol eszeveszett gyorsasággal emelkedett. A felhő úgy száguldott át a gép szárnyain, mintha füstgomoly lett volna. Óriási villámok világították be minden oldalon az eget, sosem láttam még ekkorákat. Fülsiketítő dörrenés nyomta el minduntalan a gép zúgását.
- A villám csak félelmes, de nem veszélyes... a gép antennái felfogják - mondta fáradhatatlanul, négy nyelven a megnyugtató szavakat szőke és ijedt kísérőnk.
Nem tudom, mire gondoltak a többiek. Nekem az jutott eszembe, hogy ebben az órában alattunk, Csehszlovákia vasútjain a testvéri népi demokráciák sokezerfőnyi küldötte felvirágozott vonatokon, énekszóval utazik Berlin félé, az ifjúság nagy béketalálkozójára. Vissza