Hírmondó 2010. tavasz-tél

Előszó

Részlet:
"A míves, patinás pianino felett a falon különleges relikviák sorakoznak bekeretezve: Cosima Wagner levele, Siegfried Wagner képe és Richter János dedikált fotója, a walkür Tűzvarázsának felskiccelt motívumával. Mosshammer Román, a világhírű hárfaművész hagyatékából származik mindez, akinek Stróbl Alajossal ápolt barátságáról egy epreskerti műteremfotó és egy Stróbl készítette mellszobor is tanúskodik, amelyet az unoka, Mihálkovics Tivadar az Operaháznak adományozott. Ihlető környezetben, otthonában beszélgettünk a dalszínház nyugalmazott - de még mindig aktív - főtitkárával, a Wagner Társaság tiszteletbeli elnökével.
- Anyai részről a családomnak az intézmény megnyitása óta kapcsolata volt az Operaházzal. Gustav Mahler hívta első hárfásnak a színházhoz nagyapámat, aki 1888-ban megnyerte a párizsi nemzetközi hárfaversenyt. Ezután öccse, Ottó is hazajött Amerikából. Nem csak a zenekarban játszottak, mindketten elismert zeneakadémiai tanárok voltak. Bayreuthban is dolgoztak, jó kapcsolatba kerültek a Wagner családdal, ismerték Richter Jánost...
A zenei háttér tehát adva volt, de Ön hogyan került az Operába?
- Vadászkürtösként végeztem a Zeneakadémián 1956-ban, aztán másfél évig óraadó tanárként tanítottam rézfúvósokat Veszprémben, illetve Várpalotán. Aztán nagybátyám, a Mosshammer-tanítvány Rékai Miklós szólt, hogy nyelveket beszélő, kellőképpen muzikális súgót keresnek az Operába. Gondoltam, megpróbálom. Elmentem, és Palló Imre, az akkori igazgató 1958. január 1-jével felvett. Azóta kötődöm az intézményhez, immár az ötvenkettedik szezonomat kezdtem...
Súgóként alaposan megismerhette a műfajt és a művészeket...
- Huszonöt év alatt százkilencvenegy operát súgtam, körülbelül háromezer-kétszáz előadáson. Legalább száz alkalommal a Bajazzókat, még többször a Bohéméletet, a Toscát, a kékszakállú herceg várát... A teljes repertoárt tudtam. Az úgynevezett aranykor mindegyik művészével dolgozhattam." Vissza