Művelődési otthoni tevékenységelemzés

Előszó

Részlet:
Minden jó? - Minden rossz?
Gyermekkorom kedvenc kártyajátékai közé tartozott a lórum. Ennek tucatnyi figurájában van kettő: az egyik neve "minden jó", a másiké "minden rossz". Különböző szabályok szerint lehet ütni és így pontokat szerezni, de ugyanaz az ütés az egyik esetben nyereséget, a másik esetben veszteséget jelent.
Ilyennek tűnik nekem a művelődési otthonok megítélése. Az egyik oldalon minden jó. Szükségességükről párthatározat, törvény szól, lehetőségeikről tengernyi elmélet. Lényegük, hogy a kultúra közvetítésének nélkülözhetetlen intézményéről van szó, közművelődéi alapellátást biztosítsanak, rendszerük kiépült, létükben garantálják a szocialista kulturális forradalom tömeges kibontakozását. A minden rossz: alig 10 %-uk közelíti meg a kívánt modellt, épületeik, felszerelésük, berendezésük, káderállományuk, programkínálatok elavult, működésük hatástalan vagy nagyon csekély hatásfokú. A normák oldaláról tehát minden jó, a megvalósulás oldaláról minden rossz. Mindkét állítás egy és ugyanazon létezőről szól. Első pillantásra mindez nagyon egyszerű: a kell és a van közötti ellentmondás. Elképzeltünk magunknak egy dolgot s azt nem sikerült megvalósítani. Tehát vagy az elképzelést kell feladni, vagy a megvalósítást kell gyökeresen átszervezni. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. Az elképzelések realitásokból, valós emberi szükségletekből indulnak ki, s létezik egy jól körülírható, sajátosan szervezett megvalósulás is. Végleges szembeállításuk publicisztikai fogásnak tűnik, s azon módon, ahogy ez ma létezik a közgondolkodásban nem is igaz. Tény viszont, hogy míg egyik oldalon égig csap a művelődési otthon lehetőségeiről elmélkedők lelkesedésének lángja, a másik oldalon tökéletesen fölöslegesnek, vagy nem létezőnek ítéli a mértékadó értelmiségi elit ezt az intézményt. A "minden jó" és "minden rossz" tehát ugyanannak a rétegnek a gondolkodásában létezik - és sugárzik ki befolyásoló módon a közvéleményre - a művelődési otthonokban látják megvalósulni a közösségi művelődés, szocialista demokrácia legjobb lehetőségeit, ez a jövő társadalmának intézménye, amely egyesíti magában a templom ideologikus, autonóm kultúraközvetítő, identifikáló és a kocsma társadalmi nyilvánosságot, agorát, rekreációt, információcsere lehetőséget biztosító szerepét; illetve: a hatalom által külsődlegesen létrehozott, a közösség valódi érdekein kívül álló, érdeklődésétől távoleső, szervetlen, elhalásra ítélt, intézmények tudják. Mivel a hivatalos álláspont létének szükségességét ismeri el, az ellenvélemény a távolmaradásban jelentkezik. "Jobb körökben" nemcsak elmenni nem illik, de még tudni sem szabad a művelődési házról /rangos folyóiratban írni se illik róla, s a kabaréban előkelő helyet foglal el a buta művelődési házi funkcionárius - népművelőnek szokták hívni - aki nem érti a művészetet, és így tovább/. Az elmélet, a normák oldaláról vizsgálók is elszomorító képet festenek az intézmény helyzetéről. Komorabb és lekeserítőbb az ő általuk vázolt helyzet, mint az előző csoporté: valójában ez az igazán "minden rossz": az épület, a berendezés, a költségvetés, a káderállomány, a program. Abban hisznek, hogy ezzel a sötét képpel felrázzák a hatalmat, a társadalmat, a létrehozható a "minden jó". Vissza