Híd partok és szívek közt

Előszó

Volt egy sajátos párkányi romantika. Talán sehol sem lehetett olyan lenyűgözően szép helyen belépni Magyarországra, mint a párkányi réven: a Duna tükrén úszva, az esztergomi bazilika tövében. De nemcsak a komp, hanem a két hídcsonk is hozzátartozott ehhez a romantikához. A két egymás felé ágaskodó hídelem, mint a két ország egymás felé kinyújtott, de összeérni nem képes karja. Mint a folyón innen és túl élő magyarok egymás felé épített, de össze nem találkozó útjai. Volt miről töprengeni, miről merengeni annyi éven át e hídcsonkok tövében, akár Esztergomban, akár Párkányban járt az ember.
De amikor elment az utolsó komp, amikor egy órát kellett várni, mert az autó már nem fért fel a kompra, vagy ha felfért is, a borsos viteldíj kifizetésekor ezrek kívánták pokolba ezt a romantikát.
Sokan vannak a világon, akik romantikus élményekről álmodoznak. A mi kis szlovák-magyar ugarunkon, párkányi és esztergomi Duna-parton ezrek álmodtak arról, hogy múljon el ez a romantikus világ, mert túl nagy volt az ára. Múljon el a nyomasztó álom, a romantikus lidércnyomás. Múljon egy abnormális világ, amelyben politikai mániák gátolták az embereket átkelni a folyón. Nem engedték, hogy egymásra utalt, egymás szomszédságában élő emberek normálisan érintkezzenek egymással. Az Internet világában virtuálisan pillanatok alatt el lehet jutni akár Amerikába is. A teljes abnormalitás volt, hogy a szomszéd városba fizikailag nem lehetett eljutni.
Itt az új világ. A normális világ. A reális világ. Nincs többé romantika. Nem kell várni a következő kompra, nincs utolsó komp, nincs viteldíj. A víztükör felett büszkén feszülő hídon lehet átmenni vagy áthajtani, bármelyik napszakban, bármennyiszer.
„Átmehettek a hídon...!" A népi játékból íródott Kodály-kórusműben, amely Lengyel László királyról szól, azt éneklik a németek, hogy „Átmehettek a hídon, vámot veszünk rajta", mire a magyarok azt felelik: „Akár vesztek, akár nem, általmegyünk rajta." Az új hídon nem lesz hídvám, sőt, mivel Szlovákia és Magyarország európai perspektívában a közös vámzóna felé közelít, hamarosan semmiféle vámot nem szednek majd rajta.
Mégis vannak, akik a hídvámot megfizették. Jó előre megfizették, még amikor romokban hevert a Mária Valéria híd. Mert ez a híd lélekben mindig is létezett, és mindig is volt rajta forgalom. Az a híd, amely egyszerre köti össze Magyarországot Szlovákiával és a határon túli magyarokkal, akkor is működött, amikor a Mária Valéria hidat lerombolták, és nem hagyták újjáépíteni. Ez a lelki híd vetette meg a rekonstruált Mária Valéria híd alapját.
A lelki híd kényszerítette ki a vasból és kőből épült híd újjászületését.
A „vám" az áldozat volt, amelyet ahhoz kellett hozni, hogy a lelki hídból valóságos híd legyen. A szlovák-magyar és a magyar-magyar kapcsolatok apostolainak áldozatára volt szükség ehhez. Sok ember kitartó reménykedésére, aprómunkájára és nemegyszer szembeszegülésére a hatalmi szóval. Az az elhatározás kellett ehhez, hogy akkor is átmegyünk a hídon, ha vámot szednek rajta.
Akik mindezt tudjuk, mindezt átéltük, azoknak az Esztergomot Párkánytól elválasztó Duna-szakasz új látképe is romantikus kép lesz. Új romantika lesz ez. Annak a romantikus tudata, hogy e híd olyan fizikai infrastruktúra, amelyet egy lelki infrastruktúra hozott létre és tart össze. Annak a romantikus tudata, hogy ez csoda.
Szemünk láttára történt csoda. Amikor térségünk nagy átalakulása kezdetén leomlott a berlini fal, azt az egész világ csodaként élte meg. Mert tényleg csoda volt. Az új világ csodálatos alfája. Most itt az ómegája: egy híd felépülése, amely számunkra szintén csoda. Ha lehet, még nagyobb csoda, mint a berlini fal leomlása. Annyival nagyobb csoda, amennyivel a jó épülése nagyobb csoda a rossz leomlásánál. Itt most nem a fal omlott össze, amely elzárt a jó és új világtól, hanem híd épült, amely elvezet egymáshoz, elvezet az új és jó világba. Vissza