Ady Endre tragédiája

Előszó

Nem vagyok író. Hatvanhárom éves életkoromnál fogva sem válhatnék már azzá, még ha tehetségem is volna hozzá.
Évtizedeken át vártam arra, hogy valaki - nálam hivatottabb - a nagy Ady Endre nagykárolyi kisdiákkorát és ennek eseményeit megírja. De hiába vártam. Nem akadt senki, aki ezeket az emlékeket az elkallódástól megóvja. Márpedig ezeknek ismerete Ady Endre egyéniségének teljes megismeréséhez feltétlenül szükséges. Ezért kellett nekem - a nem hivatottnak - tollat ragadnom.
A város, amely levegőjét szívta, az utca, melynek járdáit négy éven át taposta, az udvar, amely ugrándozásainak, játékainak színtere volt, az iskola, amelynek padjaiban ült, a tanárok, akiktől az alapismereteket szerezte és akik jellemének képzésére befolyást gyakoroltak, a pajtások, akikkel szabadidejében szórakozott, a családok, amelyek körében második otthonra talált, valamint ezek érzelemvilága és gondolkodásmódja - ami reá hatással lehetett -, mind-mind megörökítésre méltók.
(...)
Hiszem, hogy volt osztálytársaim között akadhatott volna olyan is, aki nálam hivatottabb lett volna a kis piarista diák Ady Bandi nagykárolyi élményeinek és életkörülményeinek a megírására. Olyan azonban nem, aki vele nálam több szeretettel és nagyobb melegséggel foglalkozott volna. Öröm, boldogság volt most számomra a vele való foglalkozás... Megfeledkezhettem arról, hogy ő már régen - sőt szüleit megelőzve - megtért őseihez... Teljesen megelevenedett előttem... Abban a boldog hitben ringattam magamat, hogy ő még most is él... Él is, de csak úgy; ahogyan a halhatatlanok élnek. Vissza