Hetedikbe jártam

Előszó

Részlet a könyvből:
Ha lesz türelmök idefigyelni kérem, hát elmondok egy borzasztó nagy botrányt. Mink csináltuk azt Szentmártonban, mikor hetedikbe jártunk. Nő van a dologban. Szoknya, uraim! Megmondhatom kérem, hogy akkor abban a heccben Szentmártonban én vittem a főszerepet. Nem akarok mindjárt magamról beszélni, csak jelzem, hogy az eset legjobban énrám tartozik, sőt azt hiszem, senkinek az egész Szentmártonban eszébe nem jutott azóta sem az ügy, még azoknak a fiúknak, akik benne volta, még azoknak is egészen kimehetett egy ilyen gyerekség a fejökből, hisz hol vagyunk már Szentmártontól meg a hetediktől, nagy Isten. Azokat a fiúkat, azokat úgy gondolom, hogy mind príma emberek máma, tanár, doktor, rendőrkapitány, mérnök, gyógyszertáros, anyakönyvvezető, állomásfőnők meg főkönyvelő, egyenkint akkori kiutalt ábrándjaik szerint, s meg vannak házasodva, s a fejök bővebb lett s ki van alakulva, s mindegyiknek ott van valamilyen forma pakombart a füle előtt, mint akkor megvolt a fülök előtt a saját pakombartjok az akkori tanároknak, rendőrkapitányoknak, főkönyvelőknek. Jaj, azok a fiúk nem teszik le a pakombartot, nem lesz megint az a fiú-arcuk, és nem ülünk egyszer sem már úgy együtt az osztályban, meg nem lökdösődünk a folyosón, se nem megyünk ki a berettyópartra tanulni, soha, de soha, ez uraim, ez ez bámulatos, nem? Ez, hogy az élet már így marad, hogy nem lehet visszasrófolni valamelyik évbe, egy valamilyen napba, egy órába, csak egy órát az életből ismét. De nem, nem soha! Bocsássanak meg kifakadásomért. De hát ezt a szentmártoni históriát akarnám elkezdeni. Azzal kezdődik, azt hiszem, hogy megirigyeltük a szentmártoni legények dicsőségét. Vissza