Hernando Cortés levelei V. Károly császárhoz

Előszó

Részlet a könyvből:

Néhány képmását ismerjük. Egy bronzplakettről életének negyvenkettedik esztendejében ráncos homlokkal, szigorúan és személytelenül néz le ránk. Nagy állóportréja - ismeretlen korabeli mestertől - őrgrófi díszében, páncélosan ábrázolja. Egy velencei, XVIII. század elejéről származó kiadás címlapján haját és szakállát barokk lendülettel bodorította ki az egykori rézmetsző. Talán mindegyiknél közvetlenebb, beszédesebb az az angol metszet, mely egy Firenzében őrízett képmás után készült: a Tizián tónusában tartott arckép javakorabeli férfit ábrázol, minden külső dísz, ékszer, rangjelzés nélkül, inkább egyetemi magisterre, vagy királyi jegyzőre emlékeztet. Az arc átszellemült, a tekintet áthatóan fürkészi a messzeséget, az orr keskeny és fínom: művelt, literátus ember arca, aki ugyan benne él korában, de mégis inkább az örök dolgokban merül el. S ha nézzük ezt a képet - ugyanezt fedezhetjük fel az összes többi ábrázolásokban is: a fínom, zárt ajkat, a keskenyen elnyúló orrot, a szem lebilincselő tekintetét, a magas, kissé ráncos, gondterhelte homlokot. Mindez egy nem túlmagas, arányos férfiteshez tartozik, középkorú spanyol nemes figurája az "aranykor" kezdetéről - a sötét tónusú köntösből szinte raffináltan fínom kéz hajlik ki. Ha hihetünk a képmásoknak - az a férfiú, aki úgyszólván egyéni hőstettként rombolta szét az Újvilág legnagyobb s legrejtélyesebb civilizációját, - semmiesetre sem lehetett oly durva, véreskezű conquistador, mint amilyennek festette őt a romantikus korban feléledt kollektív lelkiismeret. Vissza