A történelem visszavág

Előszó

Részlet a tartalomból:
A jelenség, amelyről beszélni szeretnék, talán Verdi ismert operáinak szüzséjével illusztrálható a legkönnyebben. A mantuai herceg bohócát, Rigolettót olyan sérelem éri, amit csak vérrel lehet lemosni: az udvaroncok elrabolják a lányát, a herceg pedig a szeretőjévé teszi. Rigoletto tehát bérgyilkost fogad, de a gyűlölt herceg helyett szeretett lányát ölik meg - vagyis az áhított bosszú a kitervelője ellen fordul. Más. Luna grófnak sikerül elfogatnia azt a cigányasszonyt, aki elrabolta öccsét gyermekkorában, sőt a cigányasszony fiát, Manricót is, aki a gróf ellenfele a politikában és vetélytársa a szerelemben. Amikor kiderül, hogy az imádott nő inkább választja a halált, mint Luna grófot, vérpadra küldi Manricót - s csak ekkor tudja meg, hogy saját öccse fölött ítélkezett. Ismét más. Egy derék vidéki gazdálkodó, bizonyos Germont úr fülébe jut, hogy fia összeállt egy ismert kurtizánnal, s mert a kétes hírű kalandtól félti háza jó hírét, valamint leánya házassági esélyeit, fölkeresi a romlott nőszemélyt, s rábeszéli, hogy szakítson a fiával. Idősebb Germont természetesen jót akar, de csak azt éri el vele, hogy tönkreteszi fia boldogságát s megkeseríti a végzetes betegségébe belehaló kurtizán hátralévő napjait.
Mindegyik esetben a szándék ellen fordul az eredmény: a sors kegyetlen tréfát űz a hősökkel. Cselvetése ironikus és tragikus, de fogalmazhatunk úgy is, hogy: „igaztalan", mert beleavatkozik az emberek igazságosztó, az igazságot helyreállítani akaró tevékenységébe és felülbírálja azt. Ahelyett, hogy egyensúlyba kerülne a mérleg nyelve, még inkább kibillen helytelen irányba.
A sors csele, más szóval a sors iróniája az úgynevezett „objektív" műnemek konstitutív eleme: a dráma és az epika világának bajkeverő spiritusz rektora. Már az antik tragédiákban „kimutatta foga fehérjét"...
Vissza