A magyar pásztorok nyelvkincse

Előszó

Ime, második kötete indul útjára annak az érdekes munkának, a melyre csak olyan kutató vállalkozhatott, mint Herman Ottó, a ki mélységes szeretettel rajong a magyar népért, mert ismeri értékes tulajdonságait és küzdött egy merészen kitűzött czélért, a melynek eléréséhez vezető útakat és módokat lankadatlan kitartással jelölte ki és követte. Bámulatos ihlettség megelevenítette munkakedvét, megsokszorozta energiáját és a feje felett sokasodó időnek még mindég rendületlen önbizalommal kiáltja oda: „akarom!"
Herman Ottónak valóban alapos oka van akarni. A magyar nép történelmileg fel nem jegyzett idejéből kíván annyit a mennyit lehet, előnkbe varázsolni, de úgy, hogy állításaiban ne csak az ábrándozók higyjenek, hanem azok is, a kiket a tudomány megtanított kételkedni. Ő, a ki sohasem szeretett kitaposott útakon járni, a magyar nép eredetének helyét új módszer szerint kutatta. Sok híres elődje elment hazánk határain kívül messzire, hogy felfedezze a magyarok őshazáját. Sok becses nyelvészeti és egyéb adatokat gyűjtöttek össze, de az őshaza helyét kijelölniök nem sikerült, mert hiányzott az összehasonlító eljárásnak egyik főeleme.
Herman Ottó nem hagyta el hazánkat, hanem felkereste itthon az ősfoglalkozókat és itt kereste fel az összehasonlító eljárás hiányzó főelemét. Éles szemével megfigyelte a hajlékot, berendezését, a halászatot, az állattenyésztést, az eszközöket, a szervezetet, a szókincset, a köztörténet adatait stb. s ezeket összehasonlítva azzal, a mi más, különösen keleti népeknél ismeretes, megtalálni iparkodott az útjelzőket, melyek megmutatják majdan az útat a magyarság eredete felé. Vissza