Herman Ottó

Előszó

„Megnehezült az idők viharos járása fölöttünk." A pusztulás fúriái száguldanak végig a kulturnemzetek virágzó birodalmain, romba temetve, amit ész, erő, tudás és szorgalom szépet és hasznosat évek munkájával alkotott.
Elmúlt és jelen idők művészeti remekeit, lángelmék pótolhatatlan mesterműveit az ipar nagyszerű telepeit, mosolygó falvakat, fényes városokat, gyönyörű gazdaságokat, nemzedékek szívós energiájának eredményeit, elsöpri a világháború soha nem látott vészes tornádója s nemcsak füstölgő romhalmazokat, gránátoktól és lövészárkoktól feltúrt véres csatatereket hagy maga után, hanem végigüvölt a mérhetetlen oczeánok vizei fölött is, hullámsírba döntve emberekkel és emberi javakkal megrakott, milliárdokat érő hajóhadakat, bénítva a világot átfogó kereskedelmet is.
A kultura és czivilizáczió nem nyűgözheti le, csak elodázhatja az ilyen rettenetes forgatag kitörését, mert palástoló hamva folyton pislogó parazsat takar, mely - miként minden élet szikrája - villog s ha szélroham éri, lángra kap.
Minden élő szervezet küzd és viaskodik, azért, hogy éljen és a könyvek könyvének, a szentírásnak ama szavai, miket az Ur monda Ádámnak: „Legyen átkozott a föld te éretted, nagy, fáradságos munkával egyed annak gyümölcsét életednek minden napjában", vagy Seneca mondása: „Vivere est militare" lényegében azonos azzal a sarkalatos igazsággal, a mit Darwin „the struggle for life", vagyis „a létért való harcz" szavakkal fejezett ki s a szerves világ fejlődésének oly nevezetes tényezőjeként kifejtett.
Harczolja e harczot. az idők elejétől fogva, a vízcsepp ázalékállatjától föl az emberig minden lény s a maga kezdetleges vagy tökéletesebb eszközeivel iparkodik erejét öregbíteni s a gyengébbet elnyomni. Az állat azonban inkább testi fegyverekkel vívja mérkőzéseit, az ember ellenben szellemével is. Vissza