Sóhajt a fenyves (dedikált példány)

Fülszöveg

Mi tűrés-tagadás, mint általában a tollforgatókban, bennem is motoszkál a vágy, szóljak közvetlenül Is az olvasóhoz, mondjak egyet-mást magamról. De vissza is tart a meggondolás, hogy az író mindig önmagát írja meg, még ha másokról szól is. S ha a mű nem mond eleget a szerzőről, megteszi vajon azt a vallomás?... Szóljak hát inkább néhány írásomról, s csak ily módon magamról. A címadó novella „model"-je öcsém. Szomorú „negatív" hős. Nem haragszik meg rám fecsegésemért, egy éve már, hogy meghalt. Az ő tragédiáját írtam meg sok esztendővel halála előtt. De megírhattam volna-e, ha nem úgy láttam volna néhányszor én is, hogy csődbe jutott az életem? Vagy ha nem ismerném két ember szeretet nélküli együttélésének sivárságát?
A Magány és Szorongás gyermekkorom döbbenetes élményeihez kapcsolódik: szüleim korai halálához. Elvesztésük nemcsak árvaságot, nyomort zúdított rám, hanem szörnyű emlékeket Is, melyek máig elkísérnek. Az évek során többen is elolvasták a két novellát, "Legönmagamabbat" adom bennük - mondották. Megleptek. Ez volnék én? - kérdeztem önmagamtól. De hiszen a halállal dacoló szorgos, kemény öreg Kecskés bácsi is én vagyok - némi módosítással. Jóval később születtem, vándorbádogos sem voltam (de bádogos igen), vándorlásból, hányódásból ugyancsak kijutott nekem is, balekként dolgoztam mások helyett eleget, eddigi pályámon sok mindent rontottam el, néha már vártam, hogy vége szakadjon mindennek, de végső fokon nagyon szeretem az életet, a munkát, s Kecskés bácsival vallom én is, hogy a dolgos, önzetlen, tartalmas élet a titka a megnyugvásnak, a derűs, hosszú öregkornak. Vissza