Előszó
Részlet:
Június eleje! A nap úgy süt, mintha szó sem lehetne többé sötétségről és téli fagyról. Az egész tájék egyetlen jókedvű ásítás.
A hercegi rét túlsó végében gólya sétál, pedánsan...
Tovább
Előszó
Részlet:
Június eleje! A nap úgy süt, mintha szó sem lehetne többé sötétségről és téli fagyról. Az egész tájék egyetlen jókedvű ásítás.
A hercegi rét túlsó végében gólya sétál, pedánsan emelgetve a lábát, hosszú csőrével időközönként hirtelen a búja sarjúba bökve. Közben azonban szemmel tartja a vasutassapkás embert, aki a töltés mellett dolgozik, még inkább a cserkészinges, peckes kisfiút, aki buzgón segít a petrencehordásnál.
A sapkás ember már lekaszálta a maga részét, most boglyába rakja. Négy egyforma boglya lesz, holnap majd eljön az ispán, hármat kiválogat az uradalom számára, a negyedik az állomásfőnöké, amiért leakasztotta. Az állomásfőnök persze csak altiszt, afféle elsőosztályú bakter, de a pusztaszentpéteri kis állomásnak ilyen dukál.
Most kolompolni kezd valahol a jelzőharang.
- Édesapám, a vonat! - fontoskodik a fiú.
Semmi vonat, csak rongyos sínautó, de azért a főnöknek mégis ott kell lennie. A sapka megindul az állomás öreg nyárfái felé, amelyek száz lépésnyire a réttől rezegtetik ezüsthasú leveleiket. Az állomás tulajdonképpen csak bakterház, némi díszt ad nki a vadszőlő a falán és némi fontosságot, hogy ott kanyarodik át az országút a sínpáron.
Vissza