Hercegkisasszony

Fülszöveg

„De az ajtó nyitva volt. Lenyomtam a kilincset, engedett. A templom sötét volt, úgy tűnt, nincs oldalsó helyisége. Nem lehetett bent senki. Távolabb állt a házaktól, a temető nagy csupasz fái között. A hold rávetítette a fák árnyékát a hóra, átlépkedtünk rajtuk. Besütött a templomba is. Tényleg nem volt bent senki. Elfelejtették bezárni. Ki tudja. Az ünnepek miatt. Minden elő volt készítve. A ravatal rögtön az ajtó mellett állt. Ráhelyeztük. Pontosan így, ráhelyeztük. Szépen kiegyenesedett, csak a szája nyílt ki. De ilyet egyszer már csináltam, a nagymamával. Kihúztam a nadrágszíját, és felkötöttem vele az állát. Taaniel rosszul lett. Megtántorodott, megragadtam a hóna alatt, leültettem egy padra.
- Semmi baj. Mindjárt megyünk.
Ezt még meg kellett tennem. Odamentem az oltárhoz. Sötét kép függött fölötte. De a gyertyatartók fénylettek. Legalább ennyi haszna volt a holdnak.
- Van gyufád?
Ez végre segített. Összeszedte magát, a zsebeiben kotorászott, aztán adott egy doboz gyufát. Mindig mondanak valami ilyesmit. Azt mondják, hogy bármi történt, az élet megy tovább. Élni kell. Ezt mondják a halottak mellett.
Odaraktam a gyertyákat a fejéhez, és meggyújtottam őket. Túl sok fényt adtak. Nagyon világos lett. És rögtön láttam, hogy a templomban valami nincs rendben. A fekete oltárterítő furcsán lógott. És a szószék köténye (nagymama így nevezte) színével befelé volt. A kereszt is meg volt fordítva, biztos vagyok benne. Az oltár előtt a padlón néhány könyv hányódott, az egyik kinyílt esés közben, gerinccel fölfelé hevert a földön. És az oltár fölött a keretben nem volt kép. Üres volt a keret." Vissza