Herceg Durravardy és társai/A gyémánt

Előszó

Részlet:
Herceg Durravardy, te bronzképű indiai trónkövetelő, és te éjfekete zalakkai királyfi, és te citromarcu Tokoriku őrnagy, és ti többiek mind, régi cimboráim, Ignác Mózes Steinberg, Halvard Jörgen, Rusik, James Honner, - tizenöt esztendő és pár ezer mérföld távolságából meglengetem a kalapom felétek és meghajlok mind a négy világtáj felé, hogy üdvözöljelek benneteket. Halló, fiuk, én vagyok az, Bókay János, vagy, ha ugy jobban emlékeztek rám: B. O. Kay, ahogy odakint neveztetek, a fehérek barátja s a szinesek réme, a rettegett Fehérarc, a modern Vadölő, a jótorku, vigkedvü, forrószivü magyar, aki a ti szemetekben exotikusabb és vadabb volt minden emberevőnél. Hogy vagytok, mit csináltok, fiuk? Vagy előbb azt kellene kérdeznem: éltek-e még? Nem csusztatok le a világ négy imbolygó sarkáról, ebben az átkozott viharban? Mi lett belőletek? Fenséges hercegem, hát még mindig nem ülsz indiai gyémánttrónusodon? És nem lógattad nyakadba azokat a sokat emlegetett káprázatos ékszereket, melyeket az angol birtoklók elraboltak tőled? Pedig, ugy-e, ha jól emlékszem, 1913 január elsejére igérted ezt nekem? Azt méltóztattad mondani, hogy akkor majd meghivsz engem, a földhöz ragadt irót, akit tizenkét hindu szüz fog fogadni bókoló pálmalevelekkel, s egyszersmind rubinkövekben fizeted nekem vissza azt a pár rongyos angol fontot... Igaz, és hogy állunk pénz dolgában? De te, kis kormos trónörökös, ugy-e te már uralkodol 96.543 elefántcsontfogu alattvalód és kaktuszaid milliói fölött, miután fenséges és tiszteletreméltó édesatyádat megette egy derék oroszlán, hiszen annyit ábrándoztál erről előttünk. A te kedves meghivásod már előre elháritottam magamtól... És te, alamuszi, pislogó őrnagyom, felakaszottak-e már az angolok, mint kémet? Remélem, nem áll módodban felelni kérdésemre... És te, drága jó Steinberg, mire vitted lángeszü koponyáddal? Csak nem vagy népbiztos Oroszországban? Inkább azt képzelem, hogy egy bitang nagy amerikai tröszt vezérigazgatója lettél s többek között neked köszönhetjük, hogy itt Európában csaknem éhen halunk. S végül lépj elő a homályból te szívbéli cimborám, hü fegyvertársam, jóban, rosszban osztályosom: Halvard Jörgen. Mesélj nekem. Mondd, feleségül vetted-e a bájos Helga Ennedyt, hogy teljesen kiengeszteld Norvégiát Svédországgal? Rajongsz-e még Knut Hamsunért? Talán bizony már te gyártod azt a sok olajos szardiniát, melyet az utóbbi években jobb hijján megettem? Te csak emlékszel rám, ha jól megy is a dolgod? Én?... köszönöm, én megvagyok, sőt - babonából alig merem leirni: - boldogan élek. Képzeld, megnősültem! Igen, őt vettem el, a feketeszemü kislányt... Emlékszel még a titokban mutogatott fényképekre s a gömbölyü betükre a pontosan érkező leveleken? És egy tizéves fiam van! Ha látnád... De azért még mindig karcsu vagyok, a szemem, az arcom, a lelkem fiatal, a képzeletem bolondos, csak a hajam őszült meg kissé. Imádom a nőket és persze még mindig irok, talán kissé jobban, mint akkor, bár kevesebb hittel. És igaz, ez is fontos, a legjobb barátomat még mindig ugyanugy hivják. Hiába, hü természet vagyok. ne nevess, kérlek! Hiszen téged is annyira szeretlek. Vissza