Előszó
Részlet a könyvből:
Meggyvér
Mert én most úgy élek, mintha az egész életemet eddig csak álmodtam volna. Reggel is, ahogy nem lehet már nem felébrednem, de még fekszem az ágyon, és nézem a...
Tovább
Előszó
Részlet a könyvből:
Meggyvér
Mert én most úgy élek, mintha az egész életemet eddig csak álmodtam volna. Reggel is, ahogy nem lehet már nem felébrednem, de még fekszem az ágyon, és nézem a gödrös plafont, a fehér falakat, és számolom az árnyékokat, hogy aztán fölkeljek, és az utcai ablakon át bámuljak ki a Pannóniára, ahol a fény csillogó mázzal ken össze mindent. A hentesbolt kirakatát és a rácsokat a földszinten, a pöfögő, füstölő autókat és a zöldséges vízzel permetezett ládáit, a hálóval borított almákat és a hervadt zöldségeket. Aztán meg átmegyek a gang felé, hogy a konyhából ott is kinézzek, le az udvar kútjába, ahol még szinte mozdulatlan a sötét, csak a szemközti ablakok tükrei mögül szitál valami zene, induló, amiből tompán, akárha szőnyeget porolnának, puffog a dob. Nézem, nézem ezt a sötétséget, az összesűrűsödő foltokat, mintha víz gyűlne a kövek fölé. Nézem, miközben tudom, hogy az élet, ami bennem van, az már nem én vagyok. És ahogy hallom, hogy a Pannónián eldübörög a busz, összecsörrennek a poharak a konyhai kredencben, mintha a dobütésekre moccannának, és ahogy az udvari árnyékokkal a túloldali fénytől káprázik a szemem, igen, így van bennem együtt minden, amit éltem, minden, ami velem történt, minden, ami eddig volt, s az, ami csak most történik velem.
Vissza