Victoria Grandolet

Előszó

Részlet:
AZ IZZÓ LOUISIANAI NYÁR vad áradatként tört rá a messzi, sík földekre.
Felülről, köröskörül mindenünnét támadott a hőség s végigrohant a poros, fehér úton. Ez az út elhagyatott, puszta tájat szelt ketté. Néhány magányos, roskatagtetejű házacska álldogált kínafák között az út mentén, de nem kerítette őket sövény, nem kanyarogtak köztük utacskák. Semmi jele, hogy emberek élnének bennük.
Itt-ott hatalmas, mohos tölgyek, mintha nem is élő hanem hajdani fák romjai lennének.
Az út mocsarak közé vezet. Kétoldalt - mint zöld lak - sűrű növényzet. Ciprusfák állnak a csendes, sötét vízben. Karcsú törzsükből nem sarjadtak ágak, kétségbeesetten és kopáran nyúlnak, könyörögnek a nap felé. Babérfák, magnóliáik, jávorfák és tornyos tulipánfák fonódnak össze, egymást fojtogató, kusza viadalban; élethalálharcot harcolnak a térért. Táncoló, nyüzsgő, zizegő, acsarkodó zöld tömeg. Piros virágfüzérek fonják keresztül-kasul a szürke faágakat. Indák, folyondárok kúsznak a susogó, szinte szárnyát csattogtató sűrűség fölött.
Mérföld, mérföld után. A táj tarka egyhangúságát néhol tintafekete babérfa, vagy sötét smaragdzöld vizijácint töri meg. Apró pálmák tülekednek egy-egy hatalmas fatörzs körül; mintha titokzatos módon mozognának ezek a mozdulatlan tolongok. Mintha karjukat fölemelve tapsolnának, éljeneznének vagy - fenyegetőznének.
Az ég áthatóan, ibolyásan kék. Makulátlanul, szinte tűrhetetlenül tiszta, felhőtlen, merev és forró.
Némán pihen a táj. Várakozik. Vissza