Henri Matisse

Előszó

Részlet a könyvből:

"A fauvizmus nem más, mint némi vörös festék" - foglalta össze egy alkalommal Henri Matisse a nevével fémjelzett festészeti mozgalomról alkotott sajátos felfogását. Matisse neve a köztudatban szinte egyet jelent a fauvizmussal: az egész 20. század folyamán mind a kortársak, mind a művészettörténészek a „Vadak" vezéralakjaként igyekeztek beállítani őt, életművén szemléltetve a mozgalom jellegzetes alkotói módszereit. Ő maga azonban nemcsak a vezéri szerepet utasította vissza, de olykor zavarba jött attól is. ha egy kérdésre válaszolva definiálnia kellett a fauvizmus lényegét. A csoporton belül ő volt a rangidős, s emellett megfontoltabb és tudatosabb volt a többieknél, ami tiszteletet ébresztett pályatársaiban. De míg Maurice Vlaminck szívesen állította be önmagát úttörő zseniként, Matisse nem tört hasonló babérokra, jóllehet mindig elsőként állt ki független törekvéseik mellett. „Tanári alkat" volt, de a mozgalmaknál jobban foglalkoztatta saját belső fejlődése, és csupán a kora által felvetett nagy kérdésekre kereste a választ a maga eszközeivel.
Rövid életű, 1908-ban alapított tanműhelyében nagy becsben állt Ingres művészete, és az ókori művészetet állította példaképnek tanítványai elé. Igazi szenvedélye az egyensúly és a derű keresése, festészetének végső törekvése egyfajta tág értelemben vett klasszicizmus maradt. Ez Inspirálhatta Vlaminck és Derain spontán színkísérletei iránti lelkesedését is: a „chatou-i csoportban" vélte meglelni azt az ellensúlyt, ami az avantgárd mozgalom kifejezésmódját teljessé tudta tenni. Művészete mindemellett számos hatást szintetizált: Gustave Moreau tanításai, a revelatív erejű 1901-es Van Gogh-kiállítás, a Musée des Arts décoratifs 1903-as iszlám művészeti, illetve a Grand Palais 1904-es francia reneszánsz kiállítása egyformán fontos mozzanatai voltak művészi fejlődésének.
Míg a „Vadak" többi festőjénél egyértelműen a racionális, vagy éppen az emocionális festői én dominál, Matisse mindig is a kettő harmonikus ötvözésében látta a legfőbb kihívást. Az 1905-ös Őszi Szalon botrányos kiállításán nem véletlenül az ő művei körül kristályosodtak ki a legvégletesebb vélemények: miközben a Nő kalappal című festmény (1905, magángyűjtemény, San Francisco) „anarchikus színkavalkádjával" borzolta a kritikusok kedélyét, André Gide ugyancsak Matisse képei alapján minősítette a fauvizmust mélységesen racionális művészetnek. Matisse programjellegű írásaiban és cikkeiben frappáns formulák helyett főként a mozgalom születését meghatározó tényezőket kutatta: „A fauvizmus abból a gesztusból született, hogy messze eltávolodtunk a természetet imitáló színektől, és a színekkel erősebb, evidensebb szimultán hatásokat kezdtünk keresni. Felfedeztük a színek tüzes ragyogását". Ez a merőben újszerű törekvés hatja át Vlaminck és Derain kék-vörös Szajna-parti kompozícióit. Van Dongen élénk színekkel megfestett táncosnőit és Marquet finom, ezüstös árnyalatokban úszó tájait És e felfedezés revelációja vonul végig a valamennyiüknél szélesebb látókörű és önállóbb egyéniségű Matisse páratlanul gazdag életművén is." Vissza