Hencze Tamás

Előszó

Részlet a könyvből:
Legújabb művei kapcsán gyakran használja Hencze Tamás az Organikus gesztus kifejezést: az üres vásznon szertelenül kanyarodó, „odafröccsent" festékfoltok megdermedt, mégis dinamikus struktúráját alkotja meg. Egyik új diptichonján az „organikus" gesztusokat fekete és vörös négyzettel párosítja. Az archetipikus színpár gyakran tér vissza Hencze életművében, akárcsak a konstruktivista és a szuprematista formaképzést idéző geometrikus elemek.1 A fekete és a vörös négyzet, a tiszta érzet malevicsi „ikonjai", mintha végtelen mélységre nyílnának. Hencze szembesíti a homogén színmezőket az „organikus gesztusok" tépett, „zaklatott" struktúráival. A fekete négyzet fölött vörös, a vörös négyzet fölött fekete ecsetnyomok láthatók. A képpár különös képi kiazmust alkot: a „világos" és a „sötét", „negatív" és a „pozitív", az „üres" és a „telített" különös egységét. Egy markáns ellentétekre épülő, kétpólusú képstruktúrát. Amikor Hencze művei esetén kiazmust említek, nem pusztán az éles kontrasztok képi dialektikájára utalok, hanem az organikus gesztusok létrejöttének körülményeire is: a formák és az „ellenformák" viszonyára, az elevenség és a merevség sajátos kettősségére, a kép-jelek ontológiájára.
Hencze Tamás olvashatatlan pszeudo-írásai, autonóm kép-jelei ugyanis a szubjektum kivetüléseként, automatikus írásként is felfogható, esetleges emberi gesztust dermesztik meg. A geometrikus struktúrába, az üres képalap atmoszférikus meta-terébe íródó, lebegő formák Hencze korai, hatvanas évekbeli tasiszta ecsetvonásait idézik - művészettörténeti metaforák és önidézetek egyszerre. Franz Kline, Georges Mathieu vagy Pierre Soulages autonóm képi és poétikai értéket hordozó kalligrafikus jeleivel, a zen meditációs ábráival is összevethetők. Vissza