Helyedet el ne hagyd

Előszó

A KÖRÜLMÉNYEK
1989 előtt az '56-os forradalom összefüggéseiről annyit tudtam lényegében, mint az emberek többsége a hírhedt „Fehér Könyvek"-ből és az akkor „szépirodalminak" nevezett „művekből", melyek a „szocialista embertípus" nagyságán keresztül hirdették a bűzölgő társadalom meglétének jogosságát.
Létezett persze - egy mai szóval értelmezendő - „második nyilvánosság" is, ahol szájhagyomány útján terjedt a forradalom története, mint az ókorban a hőseposz.
'56 fogalma sokáig amolyan csendes rettegést kiváltó gondolatként lapult a fejemben Amennyiben mégis szóba került, mindig akadt valaki, aki a megfontoltságra hivatkozva a közömbösség irányába terelte az érdeklődésemet.
Persze a kocsmákban, a sokadik pohár után megoldódott az emberek nyelve.
Akiket súlyosan „lumpenizált" a kommunizmus - a korábbi forradalmi magatartásuk miatt - elvesztették életkedvüket, mert a létük kilá-tástalanságának súlya nehezedett reájuk. Láthatóan nem akartak példaértékű magatartást tanúsítani a gyűlöletes diktatúrában.
Nekem néhol kételyeim támadtak a forradalom történeteinek hitelességével szemben. Akkor még kocsmai legendának hittem holott több eseménynek szemtanúja voltam.
A forradalomnak irodalma - legalábbis Magyarországon -, nem létezett. A résztvevők vagy emigrációba kényszerültek, vagy börtönben kerültek. A többiek - a szemtanúvá váltak jobbnak látták mélyen hallgatni az akkori időkről.
A gyárakban, hivatalokban, az emberek nem társalogtak '56-ról -úgy emlékszem Inkább szorgalmasan felejtettek, mert a megalázó politika a megélhetés gyakorlatának elfogadását kényszerítette ki. Ezért - utólag visszagondolva -, mintha érdektelenné vált volna számukra a forradalom és szabadságharc
5 Vissza

Fülszöveg

Felületessé szelídült a művészet. Felütötte a fejét
a tér és az idő értelmezése, értékelése. Eltűntek a palettáról az emberek. Elnéptelenedtek az utcák. Minden és mindenki magányosan állt a térben, felette a múlni nem akaró idővel. Rettenet ült mindenen. Csak az olvasztár kémlelte a messzeséget; büszke, öntudatos tekintetével. Mintha azt kérdezné: ott még nem áll egy kohó? Igen, az osztályharcban megedződött kohász, ki
acélos tekintetével végigtekint a pusztán Megteheti Hiszen ő ad fegyvert komája kezébe, másik testvére kalapácsot szorongat, testvérhúga a sarlóval bánik. így van ez rendjén, hiszen a munkásosztály egy nagy család. És a többiekkel mi történt? A többiek némán bámulták a nagy tetteket. Véres volt talpuk alatt a föld, de nem bánták, csak ne
a sajátjukban kelljen állni. A diadal léptei alatt csontok roppantak össze, megbocsátó végső sóhaj szakadt meg. így teltek az évek Meneteltek a pusztulás felé, pusztulást okozva. Elbizakodottságuknak a józan ész már nem szabott határt. De a világ előtt meg kellett állniuk, mert ha tovább menetelnek, az emberiség legvéresebb leszámolásának lettek voina áldozatai. A rabszolgák türelme a végéhez ért Vissza