Előszó
A szó poétikája
Összeállításunk azokról a poétika keretében keletkezett irodalomelméleti törekvésekről kíván átfogó képet nyújtani, amelyek a szó poiésziszét - teremtő potenciáit - teszik meg az irodalmi beszédformáról és annak humán funkciójáról vallott nézeteik fundamentumává. Ez a Wilhelm von Humboldt nyelvfilozófiájában és antropológiájában fogant elképzelés az orosz irodalomtudományi gondolkodásban mély gyökereket eresztett olyan kiemelkedő XIX. századi filológusoknak köszönhetően, mint Pjotr Buszlajev, Alekszandr Afanaszjev, Alekszandr Veszelovszkij. De különösen nagy érdemei e téren Potebnyának vannak, aki A gondolat és a nyelv című könyv szerzőjeként nemcsak az egyik legeredetibb Humboldt-értelmezés megalkotója, hanem a szóköltészet metalingvisztikai vizsgálatának elméleti megalapozója is. Potebnya örökségének reneszánsza korunkban éppen azzal magyarázható, hogy az utána következő iskolák legtöbbjénél tágabb, módszertanilag nem korlátozott szemléleti keretek között fejtette ki felfogását, egyaránt érvényesítve nyelvfilozófiai, antropológiai és kommunikatív-megértéselméleti szempontokat. Mai olvasatban Potebnya saját korát jócskán meghaladó, konstruktív fenomenológiai bázison nyugvó elméletet hozott létre. Ezzel magyarázható, hogy olyan jelentős XX. századi gondolkodók felismeréseit előlegezte meg, mint Ernst Cassirer, Edward Sapir, Mihail Bahtyin, Alekszej Loszev, Emilé Benveniste.
Összeállításunkban a modern irodalomértés több meghatározó iránya képviselve van - a szemantikai, a szemiotikai, a narratológiai, a retorikai, a dialóguselméleti. Közös témájuk: a költői szónak a versműben és a prózaműben kiteljesedő sajátosságai, különös tekintettel a költői szemantika értelemképző lehetőségeire. Alekszandr Potebnya, Olga Frejdenberg, Mihail Bahtyin, Jurij Lotman, Wolf Schmid, Igor Szmirnov és Jerzy Faryno tanulmányai nemcsak az eltérő szövegintegrációs módszerek lehetőségeit mutatják be az említett szemléleti kereten belül, tehát képviselve a nyelvi világlátás kiiktathatatlanságának, a szó, a szöveg és a gondolkodás elválaszthatatlanságának elvét; ezen túlmenően azzal a tanulsággal is szolgálnak, hogy nemcsak a költői diszkurzusban, de a róla szóló szakszerű beszédben is a történelmileg kialakult sokszólamúság az egyetlen biztosítéka a humántudományi gondolkodás produktivitásának, többek között a szó diszkurzív poétikáját megalapozni törekvő ama szemléletnek is, amely válogatásunk kiindulópontjául szolgált.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal