Az újkor művészete

Előszó

Részlet a kötetből:

A barokk és rokokó művészet
XVII. és XVIII. század

A barokk szónak, mellyel az európai művészet és művelődéstörténetnek a renaissance és a klasszicizmus közé eső két századát (kb. 1580-1780) szoktuk megjelölni, az eredete és jelentése mindmáig vitás. A spanyol és olasz nyelvben a barrucca (ferdén gömbölyű gyöngy), illetve barocco kifejezés (kereskedelemben a tisztességtelen ügylet, filozófiában pedig a hibásan fölépített szillogizmus neve) régen meghonosodott, művészeti stílus megjelölésére azonban csak a XVIII. század közepétől a francia klaszszicistáknál találjuk. Milizia, az olasz klasszicizmus esztétikai zászlóvivője, már mai értelmében használja.
A barokk, régebbi értelmezéseinek megfelelőleg, mint stílusmegjelölés is lényegileg kétségtelenül kritikai állásfoglalást jelentett. Pozitív értékelés helyett benne csak a művészet elfajulását és elvadulását látták. Ez a lesújtó ítélet nemcsak a XIX. század közvéleményére volt elhatározó befolyással, hanem még a nagy lendülettel előretörő művészettörténet-tudomány vezérkari főnökének, Jakob Burckhardtnak az állásfoglalásán is erősen érezhető, aki a barokk építészetet, mint a renaissance formanyelvének elvadult dialektusát kárhoztatja, a szobrászat terén pedig elítéli az indulatok átfűtötte szertelen mozgalmasságot, melynek szomorú eredménye, hogy az architektonikus törvények tudata menthetetlenül elveszett (Cicerone 330, 562), Burckhardt s a megelőző klasszicisták állásfoglalásának súlyos tévedése abban rejlik, hogy a klasszikus renaissance művészet mértékét alkalmazták egy lelki alapjaiban is megváltozott kor művészetére. Vissza