Hej, Rákóczi, Bercsényi, Bezerédj!

Előszó

Részlet a könyvből:
Az úr 1696. esztendejében, egy júliusi napdélutánján fáradt vándor bandukolt a Kőszeg felé vezető úton. Hogy idegen ezen a tájon, azt rögtön látni lehetett rajta. Magas, szikár alak volt. Nagy szakálla már erősen deresedett. Lehetett úgy ötven esztendős. A ruhája törökös szabású, felhajló orrú papucs, hosszú gyapjúharisnya, széles bugyogó, öv, a fején hatalmas tombók. Néha levette a tombókot fejéről, akkor látszott, hogy teljesen kopasz. Megtörülte izzadó homlokát és sóhajtva kémlelte az utat. Mikor ér valami faluhoz, ahol megpihenhet? Végre egy facsoport mögül kis templom tornya tűnt a szeme elé. Erre kissé felfrissült és gyorsabban szedte a lábát. Mikor a falucskához ért, meglassította lépteit és körülnézett. Takaros kis helység fehérlett előtte. A templom mellett, nagy kert közepén állott az uraság kastélya, körülötte a jobbágyok kunyhói. Az uraság, úgy látszik, tisztességesen bánt jobbágyaival: a kunyhók jókorban voltak.
Ezen a forró júliusi délutánon csöndes, szinte kihalt volt a falucska. Kint a földeken javában folyt az aratás, minden épkézláb ember a határban dolgozott. Még az asszonyok is. Csak az öregek és a gyerekek voltak otthon. A fáradt vándor hiába nézelődött, nem látott egy lelket sem. Egy ház előtt megállott. Gyönyörű körtefa terebélyesedett a ház előtt, tele pompás búzával-érő körtével. A tikkadt vándor szájában összefutott a nedvesség, amikor a sok körtét megpillantotta. Sóvárgó szemmel nézte, majd hirtelen nekiesett a fa ágának, tépni kezdte a gyümölcsöt és mohón tömte a szájába. A zajra egyszerre dühös kutyaugatás hangzott föl A tornácon szundikáló kuvasz felébredt álmából s a vándornak rontott. A török azonban nem ijedt meg a támadástól. Vissza