"Hej, betyárok!"

Előszó

„Isten teremtötte a betyárokat,
Hogy azátal verje a pógárokat,
Mer ha betyárgyerök nem tanálkoznék,
Kutya pógár sohase imádkoznék." (Somogy)
1978-ban, amikor negyedéves történelem-néprajz szakos egyetemistaként el kellett határoznom, miről írom diplomamunkámat (szakdolgozatomat), a Középdélkelet-európai betyárvilág történelmi valósága és az erről fennmaradt néphagyomány összehasonlítását jelöltem meg témaként. Miközben céduláimat, jegyzeteimet rendezgettem, egyre kevesebbnek tűnt a rendelkezésre álló idő és terjedelem, de képességeim, ismereteim sem látszottak elegendőnek a feladat teljesítéséhez. A lehetőségek realista felmérése és korlátaim egyre határozottabb felismerése folytán a feldolgozandó korszak először a „történelemről" a 19. századra korlátozódott, majd annak második felére, azután a terület szűkült először Magyarországra, később a Dunántúlra, végül azon belül is a Bakony vidékére. A végeredmény egy, Savanyú Jóska működéséről és a vele kapcsolatos néphagyományokról készült dolgozat lett, amelynek átalakított változata ebben a kötetben is szerepel a bandatörténetek között. Professzorom, Dömötör Tekla, aki a téma szűkítését finoman adagolva javasolta, figyelemmel kísérte azonnali világmegváltó elszántságom összeütközését lehetőségeimmel, képességeimmel, és - látva csalódottságomat - így vígasztalt: „Ne keseredj el, fiam! Az ember egész életében a szakdolgozatát írja".
Harminchárom év eltelte után ugyanezekkel a problémákkal találtam szemben magam, bár talán szerénytelenség nélkül elmondhatom, hogy ismeretanyagom és gondolkodásmódom sokat fejlődött az idők során. A lényeget most is ugyanúgy látom: a különböző kultúrák hagyományaiban és a történeti valóságban feltűnő, Hobsbawm szóhasználatával „primitív lázadók" egy csoportját azok a „szociális banditák" képezik, akik a felsőbbség, az állam szemében bűnözőnek számítanak, a köznép, az alávetettek azonban bizonyos kritériumok alapján egy részüket idealizálják, hősként kezelik, a hatóságokkal való szembeszállásukat saját lázadó vágyaik kifejezéseként értékelik. A legérdekesebb kérdés számomra az, hogy e kritériumok, amelyek a „betyárt" „szegénylegényt" elválasztják a „zsiványtól", „kapcabetyártól", vagyis a „betyárbecsület", a „betyárvirtus" milyen mértékben jelennek meg a banditák valós tetteiben, vagyis hogy tudatosan vállalják-e ezt a szerepet. Nagyralátó vállalkozás volna megvizsgálni a fennálló társadalmi rendszer ellen „szocialisztikus" indítékkal lázadó, a mindenkori felső osztályok, az állam szemében bűnözőnek minősülő csoportok történetét Magyarországon, és a látottakat összevetni a világ, de legalábbis történeti-földrajzi értelemben tágabb hazánk, Kelet-Közép-Európa és a Balkán hasonló jelenségeivel, de ezt idő- és térbeli korlátok lehetetlenné teszik. A jelen dolgozat keretei között nincs mód például összevetni a 15-18. századi magyar hajdúkat az ukrajnai és dél-oroszországi kozákokkal, valamint a balkáni hajdut, audik, kleftisz és egyéb neveken ismert banda-gerillákkal. A hozzánk időben és térben is közelebb eső szlovák Jánosík, a román Pintea, vagy a ruszin Oleksza Dovbus tevékenysége is csábító témát kínálna a magyar betyárhősökkel való összehasonlítás szempontjából. Vissza