Heine válogatott versei

Előszó

Az első, minden tekintetben jellemző Heine-kötetet olvashatjuk magyar nyelven. Ha figyelembe vesszük, hogy régebbi kritikai irodalmunkban megszokott gyakorlat volt párhuzamot vonni és eltéréseket megállapítani Petőfi és Heine között; hogy általában nagy kritikusainknál, Erdélyinél, Gyulainál, Péterfynél Heinének olyan sűrű és magától értetődő emlegetésével találkozunk, amelyből a közönség körében is elterjedt és megalapozott Heine-kultuszra kell következtetnünk, aminthogy egy időben, bármilyen egyoldalúan is, Heine műveltebb polgárságunk egy rétegének érzelmi ügyévé vált, - arra kell gondolnunk, milyen erős politikai gátlások akadályozták a magyar Heine megszületését is. De ha elolvassuk e kötet verseit s a Heinéről szóló tanulmányt, - megértjük e gátlásokat. Feltűnőbb jelenség, hogy e gyűjtemény megindítása előtt milyen kevés volt igen magas színvonalú fordítás-költészetünkben az igazán méltó Heine-fordítás - hat-nyolc vers mindössze. Persze, nem árt e helyen figyelmeztetni az olvasót arra a meglepő és kevéssé ismert tényre, hogy a nagy költészetek világnyelvei közül éppen a németből dicsekedhetünk legkevesebb nagy versfordítással. Ennek több oka is lehet, egyik kétségkívül a német nyelv elvont jellege, mely majd minden szava köré egész fogalmi holdudvart szerzett s ez megkönnyítette a német filozófiai nyelv létrejöttét. Ez a filozófiai nyelv aztán a maga rendszeres elvontságával megint csak visszahatott a legegyszerűbb igealakra is. A gyökeréig konkrét nyelv természetesen ezt a fajta költőiséget követi legnehezebben s bizonyos, hogy viszonylag kevés egyenértékű átültetésünk a német nyelvből sokkal közvetettebb megoldások, sokkal nagyobb áttételek árán sikerült, mint latin, francia, angol vagy orosz versfordításaink, - ezt e kötet legjobb darabjain is megfigyelhetjük.
Mégis, hogy Heinével szemben ekkora adósságban maradtunk, - arra ezek a nyelvi természetű okok nem nyújtanak elegendő magyarázatot. Az is valószínű, hogy költészetünk klasszikus korszakának ízlése, észjárása kissé visszariadhatott attól, hogy Heine kettősségeit, végletes ellentmondásait a maga mértéktartó nyelvén ábrázolja. A bökkenő azonban éppen az, hogy Petőfi, Gyulai, Reviczky kezdeményezései után, a két világháború között, fordítás-irodalmunk modern virágzásának idején legjobb költőinket milyen ritkán vonzotta Heine fordítása.
Ebben - akik megéltük, tapasztalatból tudjuk - volt némi, nem is egészen jól tájékozott sznobizmus, nem is egészen jóhiszemű kényeskedés, melynek számára Heine nem volt eléggé "nemes" költő. Kétségkívül nem volt túlságosan egészséges ízlésbeli légkör, amelyben Heine legjobb tulajdonságai is - ragaszkodása az alapvető emberi érzésekhez, érdekessége, témagazdasága, szellemessége, sokoldalúsága és közvetlensége, a legteljesebb civilizációval összeférő nyers ereje, pózain is átütő zabolázhatatlan őszintesége, kételkedő természetével összeegyeztetett hite az emberi haladásban - inkább viszolygást, mint csodálatot váltottak ki.
Ha ez a kötet eredményt jelent, az Heine forradalmi költészetének vállalásán túl bizonyos ízlésváltozást is jelez, megváltozott költői észjárást, amelynek nem okoz nehézséget, hogy a kihegyezett intellektualitást és a népszerű érzelmességet egyszerre, szinte ugyanazokban a sorokban ábrázolja. De nem szabad megfeledkeznünk arról a megnövekedett tudásról, fegyelemről és felelősségérzetről sem, amely versfordító gárdánkat a maga egészében alkalmasság tette méltó feladatok megoldására. Vissza