Hé, kozákok!/Zúg a fenyves

Előszó

Este volt: a vendégek oszladozni kezdtek a terraszról.
Én összehúzódtam az egyik sarokszékben s a vizet néztem. Millió csillag remegett a Balaton fenekén s messziről átcsillogtak Füred parti lámpásai. Hűvös áram csapott meg olykor a túlsó oldal felől: mintha az éjszaka lélekzett volna egyet-egyet. Utána még nagyobb hallgatás következett. S azalatt szüntelenül zsongott a víz.
A terrasz üres volt s felgyűrtem a galléromat. A pincérek lecsavarták a villanyfényt, csak egyetlen nagy égő szikrázott még a sétány felőli részen. Túl a sétányon zenekar játszott.
Egész nap szomorú és levert voltam, de s szomorúságomnak nem tudtam okát adni. Most, amint ott ültem az egyik sarokszékben, rég-elmult dolgokra gondoltam. Olyan emberekre például, akik nagyon közel álltak hozzám valamikor s akikről esztendők óta nem hallottam semmit. Az ilyen gondolat rabul ejt nem egyszer, ha igen egyedül érezzük magunkat. S különösen késő estén.
A pincér feketekávét hozott. Vagy félórája ülhettem így, magam elé nézve. Azt hiszem, akkor már nem is gondolkoztam és ha lettek volna gondolataim mégis, szétfolytak a semmibe, mint a Tejút sávja a mennybolton.
Mikor a pincér is elment, föltekintettem. Félhomályban volt a terrasz s feltűnt, hogy egészen egyedül vagyok. Azaz mégsem... Meglepett, hogy szemközt, a terrasz másik sarkában még ült valaki. Ugyanúgy, mint én: maga elé gondolkozva, fülére takart gallérral. Nem tudtam, vacsora után ragadt-e itt, vagy csak később sompolygott-e a szemközti sarokba? Hirtelen gyanúm támadt, hogy az az ismeretlen valaki most engem figyel s csak azért tart ki oly konokul a hátsó szögletben, mert valami célja van velem. Vissza