Házatlan csiga

Előszó

Élt ötvenöt évet, a küzdés és a bizakodás erkölcse szerint, mint a Tragédia Ádámja. Lezárt, feldolgozott életet szeretett volna maga után hagyni, de keveset élvezhette a »létezésnek édes örömét«. Talán ezért dacolt úgy az Idővel. Mindent azonnal orvosolni akart, ami a lelkére nehezedett, meri szenvedélyesen közéleti ember volt a »forrófejű szent őrült«, aki mások helyett is kimondta a kimondhatatlant. Ilyenkor keserűen jegyezte meg: »Jobban meg kellene tanulnunk pirulni is.« Idegen volt tőle a nyugalom. Talán ezért kezdett még »csalatkozott hittel« is mindig újra mindent a bukások után. Sokszor maradt egyedül a küzdelemben. Ki is vállalt volna érte felelősséget? Az »okos« rábeszélések ellenére tovább ügyködött az anyanyelvű óvodai csoportok és iskolai tagozatok létéért vagy újraindításáért. Mert ő sem vethette tekintetét jövőjébe, nem láthatta előre, hogy oktalan, igazságtalan papírintézkedések nehezítik még azt is, hogy hivatásának élhessen. Pedig diákkorától a »szíve és az agya« egyedül csak a népköltészeté és a népzenéé maradt. Hihetetlen erővel ragaszkodott hozzá. Mindig vágyott egy kis »csendes elmélkedésre«. De a »megmentett földön« már nem tudott fellelkesülni. Csak a hátrahagyott tanulmányok, népköltészeti gyűjtések, tervezett rádiósorozatok, kötettervek bizonyítják »ki nem száradt, eleven« képzelőerejét. Szűkre szabott életében mindent feljegyzett, amit átélt, vagy ami körülötte történt. Sokszor óráról órára követte az eseményeket A napló akaraterő-próba volt számára, »keserű gyógyírféle« a visszhangtalanságban. Ha élne, most lenne hetvenéves. A nehéz, gyötrő évek bár érzékennyé tették, mint a »házatlan csigát«, mégsem fásult el, nem tört össze, és nem akart soha a »nem igaz ügy« mártírjaként tetszelegni... Vissza