Szemelvények a római levélirodalomból

Előszó

1. 1 A levél mint önálló műforma Amikor Quintilianus műfajok, illetve műformák szerint a görög után áttekinti a latin nyelvű irodalom történetét (inst. orat. 10, 1, főleg 85 skk.), a következő kategóriákat veszi számba: az eposzt, az elégiát, a szatírát, mely utóbbiról azt állítja, hogy Sodra quidem tota nostra est, továbbá az iambikus költészetet (iambus), a lírát a drámát, vagyis a tragédiát és a komédiát, majd a történetírást, az ékesszólást és a filozófiai irodalmat. A neves római szerző tehát megfeledkezik a levélről mint önálló műformáról, nem találva neki helyet a római irodalomtörténeten belül. Első pillantásra ez furcsának tűnhetik fel, hiszen amikor Quintilianus fentebbi áttekintését elkészítette, már mindenképpen közzétették Cicero valamennyi fennmaradt levelét, tehát azt a corpus-t, amelyet századok óta úgy szokás számon tartani, mint a latin nyelvű levélirodalom csúcsteljesítményét. Az egykori római irodalmárok számára azonban ez az értékelés egyáltalán nem volt ilyen magától értetődő akkor, ha a szűkebb értelemben vett szépirodalomat vették tekintetbe. A reprezentatív vagy színpadi műnemhez tartozó alkotások (tragédia, komédia), csakúgy mint az elbeszélő vagy narratív (eposz, történetírás, mese, regény, önéletrajz), a demonstratív vagy rendszeresen kifejtő (tanító, költészet, értekezés, dialógus) és az affektív vagyis főként az érzelmi hatásra alapozó (lírai költészet, bukolika, elégia, szatíra, epigramma) műnem szinte alkotójuk képességeitől függetlenül eleve a művészi hatást tűzték ki célul maguk elé, úgyhogy, irodalmi rangjuk és értékük magától értetődő volt. Nem egészen érvényes ugyanez sem a levélre, sem a szónoki megnyilvánulásra, mert eredendően mindkettőnek gyakorlati célkitűzése volt. Egyik sem akart eleve esztétikai hatást kifejteni, hanem valamilyen információt kívánt adni, meggyőzni a közönséget egy ügy vagy személy igaz vagy bűnös voltáról, hogy ilyen módon mozgósítson, vegyen rá embereket valamilyen fellépésre, magatartásra. A megszokott, mindennapos levél, amely tájékoztatásokat, meghívásokat, sürgetést, buzdítást vagy éppen feddő unszolást tartalmazott, éppen ezért a hétköznapi bírósági vagy politikai beszédekhez hasonlóan sokkal inkább a praxis, mint a logos világához tartozott. A valódi cicerói misszilis levél, sok más rómainak hasonló írásával egyezően, nem számított igazán irodalmi alkotásnak. A valóban irodalmi szándékú, részben vagy egészben fiktív levél Rómában valójában szinte csak Quintilianusszal egyidőben jön létre az ifjabb Plinius munkássága révén, úgyhogy a „tankönyvek konzervatizmusának" megfelelően a római rétor érthetően „felejthette ki" összefoglalásából az epistulá-t. Vissza