Hatvanhat portré

Előszó

Részlet a könyvből:
"A kortárs magyar fotóművészet gazdag anyagában kiemelkedő helyet foglal el Gink Károly életműve, amelynek jelentősége, rangja nyilvánvaló. Hatalmas életművéből több ízben készített összegző jellegű válogatást. "Az én világom" című, 1974-ben megjelent kötetének (1) száz fekete-fehér és tizenkét színes képe csupán ízelítőt ad sokrétű és nagy terjedelmű, változatos tematikájú, műfajilag sokféle életművéből. Az 1987-ben Miskolcon megrendezett "Meditációk" című gyűjteményes kiállítás sem készült és nem is készülhetett a teljesség igényével. A korábban nemegyszer indulatos vitákat kiváltó Gink-életmű jelentősége ma már vitathatatlan, beépült a magyar fotóművészetbe. A pályaképről írt elemzések hangsúlyozzák munkásságának makacs öntörvényűségét, alkotómódszerének gondolati megközelítésű, szenvedélyes dinamikáját, azt a képességét, ahogy a legadekvátabb módon alkalmazza a fotográfiai eszközöket saját mondanivalójához. (2)
Gink Károly a harmincas években diákként vette először kezébe a fényképezőgépet. Eltanácsolták a rajzolástól, majd a későbbiekben a támadások dacot, indulatot szültek, a tenniakarást váltották ki belőle. Nemcsak egyszerűen alkotásra késztették, de új meg új utak keresésére is ösztönözték. Így kísérletezett ki új műfajt: fotós, mese- és vers illusztrációs könyvekkel, majd a Magyarországon először általa megvalósított, tájakat-kultúrákat képeken keresztül közvetítő kötetekkel, más művészetek inspirálta, új látványt megjelenítő sorozataival.
Különböző alkotói periódusaiban hol rafináltan alkalmazott erőteljes fény-árnyék rajzzal, hol puritán egyszerűséggel dolgozik, hol bravúros ötletekkel felvonultatja a technika teljes eszköztárát a prizmákkal sokszorozva és a sötétkamrában "belenyúlva" a képbe. Máskor marad a megfelelő egyszerű kivágás megválasztásánál.
Bár tisztán és tömören fogalmaz, koncentráltan sűrít, jellemző rá a sorozatokba komponálás, a könyvekben gondolkodás.
Fotótörténetünk egymásba karoló tendenciáinak sajátos, ginki összefonódásában meghatározó szerepe van az emberábrázolásnak. A kamera a művész kezében a szarkasztikus szellemiségű Diogenész "embert kereső lámpása", mellyel embert keres - és talál." Vissza