Előszó
Itt vagyok B-ben, igen. Ugyanolyan város ez, mint a tiétek, lehet gyorsabban járnak a villamosok. Lassan szürkül, s ami csak ilyenkor mutatkozik: mintha körökre szakadozna felhőin az ég; sokáig így...
Tovább
Előszó
Itt vagyok B-ben, igen. Ugyanolyan város ez, mint a tiétek, lehet gyorsabban járnak a villamosok. Lassan szürkül, s ami csak ilyenkor mutatkozik: mintha körökre szakadozna felhőin az ég; sokáig így marad, olyan nagy fáradtságba készül. Nem idegen ez senkitől sem, eljön a szobák ideje, beburkolják a kényesebb szobrokat is: nekik tényleg hűvös lehet a levegő. Megszínesedik újra minden, a füleim, az orrom, leginkább talán a végtagok. Hiába mondanánk másként,- nyitott ajtóknál, az utcán várakozva s mindenféle fázós tartózkodásban - hozzánk fordul a vágy, mint a félálom:
Aki először lát telet, nagyon szoronghat„ Hirtelen olyan lesz a korona is, mint a gyökér. Szeretheti-e a fákat, vajon, aki meg akarja fordítani most a világot?... A haló testben mi van inkább egyedül a törékeny csont, vagy a mindinkább száradó inak. Igaza volt Ludwignak, hogy itt csupán egy kéz lehet, mégha az enyém is az. Csak azért megcsípni valamit, hogy úgy, és ott van-e, vagy megrázni a barnult erdőt, létezik-e levelek hullása,- így őszül, múlik magából az értelem. Ki lenne olyan bizalmatlan, hogy folyamatosan hátranézzen, mintha Pál második forduláshoz készülődnék. A rosszul helyezkedőkben megbotlanak az istenek.
Ebben a városban már nem járnak a múzeumokba. Úgy tudják, hogy a látogatók csak egymás ruháit nézik, s ha szólnának a szabadságról valamit1 szavaik már az ablaktáblák előtt lehullanának. Talán ezért sincs már senki, aki belekarolna a mi Goghunkba, hogy sétáljon vele Arlesban egy kicsit, pedig olyan a tizennégy részre darabolt semmi, mint ott a szél, száz évvel ezelőtt.
Vissza