A költészet kiskátéja

Fülszöveg

Miközben... duzzogó kis irodalmunk a Nyugattal szembeni sértődését ostorozza, ő maga hihetetlenül sértődött saját irodalmára, mert az olyan, amilyen. Sajnos a cikk természetéből adódik, hogy muszáj rámutatnom: H. ezúttal az önreflexió erényét nem gyakorolja, ő maga is abban a csapdában van, amelyet a tárggyal kapcsolatban joggal s negatívan minősít. A magyar irodalom Nyugattal szembeni sértődöttségét nem gyógyítja, s főleg okait nem tisztázza az a sértődöttség, amellyek a debatter leszólja mindazt, ahová ő is tartozik, szervesen, feloldhatatlanul, reménytelenül. Igy a cikk kétségbeesettséget heccelődéssel takargató ambivalenciája maga is a tárgy (irodalmunk bajai) szerkezetéről és működéséről mond sokat...
H. Gy. érveiben a zsurnálérvekkel és a demagóg középszer indulatkitöréseivel hadakozik, illetve rávetíti ezeket a legjobbakra s legnagyobbakra. Ez veszélyes általánosításokhoz vezet, csakúgy, miként a sérelemből fakadó "minden mindennel összefügg" homálya. Igy változik a nemzeti hamistudatról szóló...kioktatás a nemzetközi hamistudat egyik, ismert változatává - professzorok ide vagy oda (többé-kevésbé előttem sem ismeretlen a valóságos nyugati filoszok efféle kellemesen-temperáltan előadott, ám tökéletes értetlensége, amit nincs az a nyelvtudás, ami feloldana).
...Mindennek azonban nem saját valódi értékeink sommás leszólása a megoldása, a terápiája: ebben alaposan téved A nemzeti hamistudat szerzője. Ráadásul egész hangvétele "quod erat demonstrandum": indulatkritikája nagyon is indulatos és ítéleteiben elfogult, indulatokról ír indulatosan, aránytévesztésről arányokat tévesztve és feledve. Ami az aránytévesztést illeti: távolról látást, perspektívikus érzéket jelentene elsősorban, mely az összmagyar irodalomban valóban ritka erény. Ahhoz, hogy áhított nagyszabású voltunkat (s ki-ki a maga "voltát") elérjük, előbb a nagyvonalúságban rejlő arányosságot kellene megtanulni. Határ leszólás-dömpingje őt magát akadályozza leginkább abban, hogy a saját szitáján - mindnyájunkén - átlásson, miközben kétségkívül a sommás kioktatás pozíciójából fogalmaz. Ez a pozíció azonban tisztánlátásra kötelezne. Önmagát nem fordította le - önmagának, különben nem tévesztette volna össze a szókimondást az odamondogatással. Cikkének a vehemenciája a "most aztán végre egyszer megmondom a magamét" szegényességéből: szegényességünkből következik...
Nincs igaza..., s ezt nyomatékkal említem, a kétszer is felbukkanó ellenzékieskedés"-gondolatban, mely súrolja az ízléstelenséget. Ez oly messzire vezet, hogy legyen elég ennyi; kétlem, hogy éppen a szerző ne tudná, ne érzékelné emez utalások tarthatatlan voltát, s ha ez így van, akkor nem tudom, miért engedett az indulat tollbamondásának... Ami a konkrétabb magyar irodalmi utalásokat illeti: nem értem világosan H.-nak a magyar bölcsesség- és bölcselet-hiányra vonatkozó sommás ítéletét, mely igaz volna irodalmunk nagy részére, egész közfelfogására, de itt szegény Madách esik áldozatul, egyéb összefüggésben pedig éppen Babits, a "szabadító"...
...Az akkora varázsszavával elemezhető izolacionizmusnak a visszája, időnként értelmetlen és ízléstelen összehasonlításokra vezet: a vélt vagy valós nyugati, "angolszász" olvasói igények szerinti irodalmi ítélkezéshez. Ez a H.-cikk veleje. Számomra azonban ez a fajta nyugatosság nem más, mint sznob provincializmus. A szerző megsuhogtatta "nemzetközi ostor" a más-ság frusztrált elutasításának (az izolacionizmusnak) a visszája, azonosulás ezzel az inverzióval (szerkezetileg semmiben sem különbözik az izolacionizmustól). Az önmagunkon megalapozott nemzetközi fennsőbbségtudat tényleg átcsaphat mazochisztikus önfeladásba, és éppen ez az aránytévesztés hívja ki az ugyanilyen agresszív izolacionizmust...H. súlyosan téved, s talán nem is gondolta végig teljesen, amit mond...Nem hiszem...hogy van s lenne "általában", miként a H.-fikcionálta professzorok esetében, valami nyugati ítélőszék, referenciahálózat stb., amely egyenlő lenne a "világgal" (ezzel a számomra különben is kérdéses értelmű főnévvel)...Az irodalmi és nem irodalmi nemzetek fölöttiség épp olyan zsákutca, mint az irodalmi és nem irodalmi nacionalizmus. Ilyen értelemben tartom tökéletesen elhibázottnak H. gondolatmenetét... Vissza