Határ 1995. augusztus

Előszó

Az embereket felülről kell nézni. Villanyt oltottam és kiálltam az ablakba. Nem is gyanítják, hogy fentről is megfigyelhetőek. Rendben tartják a homlokzatot néha a hátsó frontot is, de ha hatást akarnak elérni mindig százhetven centis nézőkkel számolnak. Ki az, aki valaha is gondolkozott mar azon, hogy milyen egy keménykalap formája a hatodik emeletről nézve? Az emberek nem ügyelnek arra, hogy rikító színekkel és feltűnő szövetekkel védjék a vállukat vagy a fejüket; nem tudják felvenni a harcot az Ember nagy ellenségével, a felülről fürkésző tekintettel. Kihajoltam, és rám jött a nevetés. Hol van hát az a híres felegyenesedett testtartás", amire oly nagyon büszkék! A járdához préselődnek, és két hosszú, araszoló láb jár ki-be a válluk alól.
Egy hatodik emeleti erkélyen, igen, ott kellett volna eltöltenem az egész életemet. Az erkölcsi fölényérzetet tárgyias szimbólumokkal kell alátámasztani, különben szertefoszlik. Márpedig ha belegondolok, miféle fölényem van az emberekkel szemben? Helyzeti fölény, semmi más. Fölébe helyezkedem annak, ami bennem emberi és szemügyre veszem. Megvan, hogy miért szerettem a Notre-Dame tornyait, az Eiffel-torony teraszait, a SacréCoeurt, a Delambre utcai hatodik emeleti lakásomat. Ezek kitűnő szimbólumok.
Néha le kellett menni az utcára. Elmenni például az irodába. Alig kaptam levegőt. Ha egy szinten vagyunk az emberekkel, sokkal nehezebb őket hangyának tekinteni. Megérintenek. Egyszer láttam egy halott pasast az utcán. Arccal a földre esett. Megfordították, vérzett. Láttam a nyitott szemét, meg a gyanús képét, meg azt a sok vért. Gondoltam: „Semmiség, nem sokkal meghatóbb, mint a friss festék. Kipingálták az orrát pirosra, ennyi az egész." De valami undok lágyságot éreztem a lábamban és a tarkómon, elájultam. Bevittek egy patikába, veregették a vállamat és alkohollal itattak. Legszívesebben agyonvertem volna őket. Vissza