Hatalom, szakralitás, kommunikáció

Előszó

Egy „fiatal" tudomány problémái
„Nagy nehézség nálunk, hogy a kommunikáció eddigi kutatása és szakirodalma viszonylag (...) szegényes, és a megindult kommunikációs oktatás még csak próba jellegűnek tekinthető. Még nem jött létre a szakemberek 'kritikus tömege', és egyelőre sem tantárgyi tematikus, sem szaknyelvi konszenzus nincs. Nem alakultak ki elfogadott magyar kifejezések a szakszavakra, nincs megfelelő terminológia."- Buda Béla írja ezt Em Griffin világszerte oktatott kommunikációs tankönyvének magyar kiadása elé írt előszavában.1 Ám nem csak a magyar kommunikációkutatás küszködik az önmeghatározás nehézségeivel. A több mint harminc „főbb elméleti irányzatot" bemutató kötet egyszerre dokumentálja az új diszciplína létjogosultságát és tudományos alapjainak képlékenységét. A „kommunkációtan" másik klasszikusa, Kari Erik Rosengren ekként jellemzi a tudományág állapotát: „Vannak egyetemek, ahol intézményesült tanszéki formában oktatják a médiagazdaságot vagy a politikai kommunikációt, és legalább kétféle szintirányultságú specializáció létezik: a kommunikációpszichológia mellett a kommunikációszociológia is bevettnek számít."2 Ám - amint a folytatásból kiderül - e módszertani és diszciplináris sokféleség nem jelent egyszersmind megbízható szakszerűséget. „Néha úgy tűnik - mondja Rosengren - , hogy a szubsztantív elmélet, a formális modellek és az empirikus adatok között elengedhetetlen kölcsönhatás hiányzik a kommunikációkutatás kialakulóban lévő irányzataiból."
Ha tekintetbe vesszük, hogy olyan diszciplínáról van szó, amely a bölcsészet- és a társadalomtudományok csaknem mindegyikével szorosan érintkezik, az említett sokféleség - pusztán a preferálható társtudományok nagy száma miatt is - indokoltnak tűnhet. Vissza