Hatalom, politika, társadalomtudomány

Előszó

Az interjú csak látszólag az újságírás (a szociológia) „könnyű műfaja". (Hogy milyen nehéz, azt fonákjáról mutatja be a jelenünkben gyakran kiábrándító politikai interjúk sora, melyekben a kérdező nem partner, hanem pusztán ,,mikrofontartozék".) A hatvanas évek elején megjelentek az első hírek arról, hogy a szociológia elfogadottá vált, és elhangzott a bűvös szó: „kérdőív". Erre a magyar városokat, falvakat járványszerűen lepte el a kérdőívezés „mániája". Párttitkárok, tanítók és boltvezetők gyötörték a lakosságot, véleményt kérve-követelve. Tucatjával kaptunk leveleket mindenfelől: „Megkérdeztük a szülőket, tetszik-e az új tornaterem. A felének igen, a felének nem.
Hogyan lépjünk tovább? Mit kezdhetünk a kérdőíveinkkel?" Ilyen és hasonló írásokkal bombáztak bennünket, és mi a médiában próbáltuk óvni a lelkes kezdőket. (Volt ennek pozitívuma is. Előrevetítette, hogy ez az „új" tudományág érdeklődést keltett, sikerágazattá lehet - és lett is.) Sok tapasztalat igazolja: ha a riporter (a szociológus) készül az interjú alanyából és tárgyából, bátran vállalja az „élveboncolást" a nézők, az olvasók érzik, megtudják, hogy az interjú nehézsúlyú, drámai műfaj, amely vérre megy Ilyenkor a kérdések olyanok, mint a röntgensugarak: áthatolnak a lágy részeken és a kemény csonton, könyörtelenül megrajzolják a rejtett, láthatatlan belső valóság képét. Amikor húsz éve arra vállalkoztam, hogy társaimat faggatom a Szociológiai Kutatócsoportról, nemcsak az volt a tét, sikerül-e épségben feltárni hosszú évek vastag porrétege alól a „leletet". Vissza