Hatalom

Előszó

Részlet a könyvből.:
...Most hallom, hogy Domokos Attila meghalt. Valakitől hallottam az utczán, egy valakitől, a kit még akkorról ismerek - tíz év előttről, de a kinek a nevét még most sem tudom. Domokos Attila... összerezzenek e névre, csakugyan meghalt volna? Miben? Persze, hisz az ily atléta formáju, szenvedélyes, rábiátus emberek csak gutaütésben halhatnak meg... Harmincznyolcz éves volt, özvegye és két kis leánya maradt utána. Töprengve, csöndesen jövök fel a lépcsőn, leülök ide a szobámba s hosszan elgondolkozom. A szeptemberi nap rozsdavörös fénye mélán esik emlékeimre. Ugy kifakultak s oly vastag porréteg lepi azokat a tiz év előtti eseményeket!
Óvatosan, lassan porolom le a régi szinpadot. Jelenettöredékek, ösmerős hangok ütik meg a fülemet, de mindez olyan végtelen messziről! Látom ismét a marcziális gavallért, Domokos Attilát, féktelen, hetyke poseában, a hogy a nyaka szinte kidagadt, atléta vállai felhuzódtak, mikor nem tetszett neki valaki; aztán látom Rastadt Mariannet, - jaj; de most óvatosan, csendesen! Olyan e név énnekem, mint egy életem költeményes könyvébe tett elszáradt, elsárgult rózsa, melyhez remegve nyulok, mert el talál törni... látom, a hogy először láttam diadalmas szépségében mint királynőt, a kinek az apródja én valék, s a kinek báli szoknyája egy tüllfoszlányával annyit törültem a könnyeimet magános, szerelmes éjszakákon, - aztán látom a hervadt rózsát, a hogy négy esztendeje láttam, egyedül a szobájában, szokásos fekete ruhájában az ablaknál, a hogy mereven és gondolatszegetten bámul ki az orgonabokrok közé, melyek tavaly ugyan elhervadtak, de azért olyan szépen ki tudtak virulni ez idén ismét... Vissza