Hat zongoradarab

Előszó

A zene mindenkor híven fejezi ki a kor lelkét, amelyben született. A zenei kifejezésnek ez a sajátos módja a korstílus, melynek egész nyelvezetét a kifejezésre jutó benső tartalom határozza meg. Bármely korban kimutathatjuk, hogy a korstílus teremti meg egyik legfőbb kifejező eszközét, a hangszert is. Így éppen nem véletlen, hogy a rokokó-zenében a clavecin, a kalapácszongora elődje, olaszul cembalo, olyan nagy szerepet játszott. Vajon mi volt ennek a találkozásnak szellemi háttere?
A XVIII. században vagyunk, Franciaországban, XV. Lajos uralkodásának idejében. Ekkor már tehernek érezték elődjének, XIV. Lajosnak, a "napkirály"-nak súlyok barokk-pompáját és hősi légkörét, mely őt palotájában, Versailles-ben körülvette. Eltűnik a művészetekből a barokk végtelenbe tűnő nagyvonalúsága, bíbor-, arany- és élénk sötétkék-színekben való tobzódása, a fény- és árnyékellentétek feszültsége. S mit látunk helyettük? Pillanatnyi mozgásokat, táncpózokat, lágy, tompított színeket (égkék, rózsaszín, ezüst), finom áthidalásokat, fáradt lemondást. Az ész hátterébe szorítja az érzelmeket és szenvedélyeket. Így születnek a rendkívül világos, áttekinthető formák. A francia rokokó-szellem ez, melynek kecsessége, formatisztasága, a barokk súlyt és komolyságot maga mögött hagyó hajlékonysága éppen olyan jól megnyilvánul a nagy clavecin-mesterek d'Andrieu, Daquin, Rameau és kortársaik műveiben, mint a nagy rokokó-festők alkotásaiban. Vissza