Szegény János I-II.

Előszó

A halott király ott feküdt az ágyon. Arcán halottaiban is a kétségbeesett könyörgés kifejezése, az az utolsó pillantás, amellyel mintegy rimánkodva ölelte egybe özvegyét és árváját: béküljenek össze a megrendítő órán. Ez a pillantás odamerevedett a halott arcra, hogy kísérteti módon rimánkodjék hozzájok, most a halálos ágyon s később majd a lezárt koporsó fedele alatt is, míg az arc el nem porladt.
János lelkét marokra facsarta a fájdalom. Bár önkéntelenül bizonyos felszabadulás érzete kísértette, hogy ez az irgalmatlan és hatalmas akarat megszűnt lenni, mintha valami lezárt terem mennyezetét földrengés távoztatta volna el a csillagokat kereső tekintete elől, de erről az ólálkodó mellékérzésről alig adott számot magának: szívében megrendült és mélységes fájdalom ömlött szerte. Aki ott feküdt előtte holtan, gyámola és imádott bálványa volt. S amit ez a nagy bálvány életében nem tett soha, most megtette halálában: könyörgéssel fordult hozzá, nem paranccsal. János érezte a holttest arcának könyörgő pillantásában a megrendítő tragikumot. Mint a fájdalom, ugyanúgy a buzgó és engedelmes jóság is eláradott rajta. Szerényen és habozva, apja utolsó könyörgéséhez a maga első könyörgését csatolva emelte könnyben úszó arcát a királyné felé. Nézésében a békesség kolduló vágya reszketett. Beatrix, aki az ágy lábánál zokogott, ugyanekkor, ugyanezzel a meghatottsággal, az ő tekintetét kereste. A következő pillanatban már átkarolva tartották egymást. Beatrix a János vállán zokogott tovább. Vissza