Ecce homo

Előszó

1868-ban a Münchenből hazatért Munkácsy egy friss zsánerképpel jelentkezett az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat kiállításán. A Lakodalmi hívogatók egy kellemes hangulatú, ízes magyar életkép volt. Munkácsy komoly elismerésére vágyott, különösen szerette volna az öreg Harsányi Pálnak, a Társulat elnökének tetszését elnyerni ezzel a képpel. Harsányi vágya és célja az volt, hogy megtalálja azt a festőt, aki Petőfi modernségével és természetességével képes megalkotni a magyar élet képeit. Ott állt tehát az ifjú festő s a Társulat elnöke a festmény előtt, mikor Harsányi Munkácsy vállára tette a kezét, s így szólt: "Csak egyet mondok, öcsém: maga az én emberem."
Hogy pontosan mi hangzott el kettejük között, nem tudjuk, de az unoka, Harsányi Zsolt regényében ez az a mondat, amire az addig saját útját és hangját kereső "Miska" várt. S képzeletben ugorjunk előre néhány évtizedet! Munkácsy szelleme ott áll a késői unoka mellett, vállára teszi a kezét, s azt mondja: "Öcsém, maga az én emberem, maga fogja megírni életem regényét..." Történhetett volna így is, hiszen Harsányi Zsolt, Harsányi Pál unokája, a kiváló műfordító, librettóíró, újságíró és színházi szakember 1934-ben megírja az első nagy Munkácsy-regényt. Nem művészettörténeti monográfiát, nem tudományos esszét ír, hanem regényt, s természetesen szokásához híven mindjárt ezeroldalast. Harsányi Zsolt regényéről mindenki hallott, de alig akad valaki is, aki olvasta volna. Pedig jó regény, még azt is meg mernénk kockáztatni, hogy remek regény. Egyetlen hibája talán csak az, hogy 1943-as negyedik kiadása óta nem jelent meg, így gyakorlatilag hozzáférhetetlen mű. Vissza