A tündérkirálynő

Előszó

Részlet a könyvből:

"Ültek ketten az asztal mellett, apa és fia. Szemközt ültek egymással, a szobában mélán ketyegett a csend. Az apa keresztrejtvénnyel foglalkozott, a fiú egy matematikai feladattal. A vacsorán túl voltak már, Ásóné rég leszedte az asztalt és hazament a hóstyára, ahol lakott. Az asztalon nem volt terítő, mert a terítő puhasága nem alkalmas arra, hogy írjanak rajta. Az író kéznek jobban esik a meztelen asztallap.
Két férfifej hajolt az asztal fölé, két annyira hasonló és mégis annyira különböző. Egy ötvenéves férfi feje és egy tizennyolcévesé. Ugyanaz az anyag adta a mennyei szobrász mindkét művét, de mintha ez a szobrász két különböző felfogással akarta volna mindegyik fejet megmintázni. Az apáé érdekes fej volt, sötétbarna hajú, kerekített állú. A fiúé ugyanaz a típus, de világosabb a haja, inkább szőkébe hajló. S az álla nem olyan kerek, hanem szegletesebben ívelt. De a főkülönbséget tekintetük mutatta. Azt gondolhatta volna a kettejük tekintetét összehasonlító figyelem, hogy ebben a két arcban valami szeszélyes ötlet orvul elcserélte a két szempárt. Az apa nézése volt a tizennyolcéves tekintet: valami örökké gyermekes, bizakodó, derűs benyomás lakott benne, valami kedvesen könnyelmű mosolya az olyan ifjúságnak, amely nem az életkoré, hanem a lelki alkaté. S a fiú tekintetében ott merengett a férfi, a komoly meggondoltság, a józan erő, valami korához nem illő, tapasztalt nyugalom. De olyan különbség volt ez, amelyet csak figyelmesebb szemlélet vehet észre. Egyébként a két arc meglepően hű mása volt egymásnak. A fiú annyira hasonlított apjához, hogy alig volt két esztendős annakidején a gyerek, mikor pesztonkája sétáltatta az utcán, s egy ismerős úriember megállt." Vissza