Előszó
Tömörkény István.
Huszonöt éve, hogy a Homokos világ és az Egyszerű emberek költője eltávozott erről a szegedi földről, amelynek szerelmese volt, és amelyet azóta aligha nézhet valaki úgy, hogy egy kicsit az ő szemével ne nézné. Huszonöt év nagy idő, egy író utókora szempontjából már történelem, és kétszeresen az, ha világok változnak benne, mint ebben a huszonöt évben. A történelem pedig azt kívánja, hogy adjuk meg neki a történelmi távlat igazságát. Tömörkény munkája ma már irodalomtörténet: próbáljuk meg az irodalomtörténet szemével nézni.
Mi az egyetlen, mi a páratlan Tömörkényben? Mi az, ami nagy íróvá teszi? Mert aki igazán ismeri, aligha zárkózhatik el attól, hogy nagy írónak érezze. Aki elkezdi olvasni, többet kíván belőle, aztán egyre többet, aztán megszereti, aztán egyre inkább érezni kezdi, hogy nemcsak érdekes és kedves, meleg és szép az, amit kap tőle, hanem valami nagy dolog is; valami olyan lényeges, amit csak a nagyoktól szoktunk kapni.
Pedig amit írt, sem mennyiségre, sem arányokra nem mondható nagynak. Tizenöt kötet, nem is nagyon vastag kötetek, abban is csupa kisterjedelmű és kisigényű írások; legnagyobb szabású alkotása, a Barlanglakók, amelyet ebben a kötetben vesz kézhez az olvasó, még ez is csak egy felvonásra terjed. Az irodalomtörténetírás meglehetősen mostohán bánt vele; Móra Ferenc bensőséges, meleg, értéstől és szeretettől csillogó tanulmányán (a Célszerű szegény emberek c. kötet előszavaként) és Ortutay Gyula kis monográfiáján kívül: hallgatás, szűkszavú, éppen-csak-hogy megemlítés, vagy sablonos és szürke dicséret, sok fenntartással: Nem lehet nagy író, aki csak egy táj írója, akinek minden érdeklődése egészen szűk területre korlátozódik, - nem igazi író, aki csak etnográfiai érdekességeket, kuriózumokat ad művészi alakítás helyett, - nem igazi novellista, aki nem törődik a cselekménnyel, hanem csak rajzot, alakokat, képeket, jeleneteket fest...
Vissza