Három öreg

Előszó

Részlet:
Amint újra olvasom [...] az Illyés Gyula versét, úgy hat rám, hogy szinte a magaménak érzem: mintha minden sora már eleve ismerős, megmagyarázhatatlanul otthonos volna. S alig merem leírni, akárcsak a saját művemről kellene leírnom, milyen kedves nekem, mennyire élvezem minden szavát. Aznap ismertem meg, amikor született. Sohasem felejtem el a borús téli délutánt, melyen a költő elhozta s fölolvasta. Izgatottan érkezett lakásomra, még nem ebédelt, egész délelőtt írt, s alig lehetett rábírni, hogy egyék valamit. Zsebében volt a lobogó, égető kézirat, melyre csak az imént tette az utolsó pontot. Már ott ültünk a feketekávés asztalnál, a sárga ernyős állólámpa körül. Már égett a szivarom s a feleségem örök cigarettája. S a dohányfüstbe és kávégőzbe különös egyszerű, otthonízű falusi szavak vegyültek, egy kedves és lelkes fiatalember ajkairól szállva. Szerényen s kissé tétován kezdte a fölolvasást, mégis valami titkos büszkeség lázában, mint aki maga sincs tisztában műve értékével, vagy nem mer hinni benne, ámbár titkon és belülről nagyon is hisz és tisztában van. - Vers ez egyáltalában? - kérdezte tűnődve; noha már első szava félreismerhetetlen dallamossággal éreztette az édes hazai ritmust. De ez a ritmus nagyon távol volt a megszokott gépies pattogástól, s valósággal bujkált: el-eltűnt, és megint fölmerült a költemény első részén át, s igazán jó füle kellett hogy legyen annak, aki pontosan és következetesen kihallotta. Vissza