Három mester

Előszó

A háborút megelőző kilencvenes és kilencszázas évekre úgy nézünk ma vissza sóvárgó vágyakozással, mint Ovidius az aranykorra. Ezek az évek tele voltak valami boldog lendülettel, nagy és tiszta eszményekkel. A technika haladása közelebb hozta az embereket, a határok nem voltak tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott egy-egy nagy elme, a szociális haladás, béke, emberszeretet, testvérisülés bajnokai. Így hittük. Ám Thomas Mann azt mondja: «tévedés; ez a nehány évtized nem jelentett haladást, csak az emberiség nagy lélekzetvétele volt két háború között... De mégis: nagy és szabad lélekzetével volt és ő sem tagadhatja, hogy fehér köntösben új szellemi ideák léptek a világ színpadára oly megváltó önzetlenséggel, aminő csak egyszer volt a világon.»
Ebben az arasznyi időben megdöbbentő gyorsan változtak az irodalmi irányok, keletkeztek, eltűntek, mintha a nagy kataklizma előtt az emberiség mindent ki akart volna próbálni. Bécs külön sziget volt a torlódó áramlatok közt. A nagy város, az intellektualizmus legjobb otthona, műveltségében volt már valami túléltség. A zenélőóra finoman szólt, de kerekei megkoptak. Egy évtizednek sem kellett elmúlni s a tegnapi boldog Bécs messzebb van tőlünk, mint a fin de siécle, letűnt világ, letűnt emberek. Ha húsz évvel ezelőtt írt regényeket olvasunk, saját korunkat, nem találjuk meg őket a ma életében. Ez Bécs tragédiája. Ha nagy birodalmak szétmállanak, a kultúra, mely végre is csak felépítmény, letöredezik. Megkapóan szól erről az elporlásról Stefan Zweig Schnitzler 60 éves születésnapjára írt cikkében: a jó Guszti hadnagy, Anatol, a Reigen hősei eltűntek Bécsből s más komorabb, felhősebb lelkű embereknek adtak helyt... Vissza