Három fogolytábor (Tiltólistás kötet)

Előszó

Részlet a könyvből:
Az ég harangja szinte valószínűtlenül szép tájra borult. Üde, zöld pázsit buja szőnyegként futott végig a földön. Helyenként fenyőcsoportok méláztak, távolabb patak vize csobogott. Az ember szinte várta, várta, hogy ebben a gyönyörű angolkertben távolabb valahol a fenyők közül még majd szép kastély is előbukkan.
Hadifogoly-csapatunk elnyúlt, szakadozott oszlopa elnyűtt, kopott és piszkos csukaszürkében mint valami undok, szürke óriáshernyó kúszott ezen a csodálatosan zöldelő réten. Félórája szállítottak ki bennünket a vonatból s most kísértek a fogolytábor felé.
Kis fensíkon ballagtunk felfelé s ekkor egyszerre alig egy puskalövésnyire elénk meredt a fogolytábor. A fáradtan menetelő emberoszlop pillanatra megtorpant s mint ennek a közösségnek élő porcikája éreztem, hogy keserű fájdalom vonaglik végig mindenkin. Itt hát a cél!
Vae victis! - ez villant át agyamon, mikor a táborkapu felett három hatalmas fadárdából összetákolt római jugum ötlött szemembe. Különös! Az Ural kellős közepén, a cárnak iga alatt tartott birodalmában római, klaszszikus vonatkozás. Ki hitte volna, hogy itt keleten is tudják ezek a félbarbár emberek, hogyan kell az ellenséget megalázni?
A tábor kapuja előtt megállítottak bennünket fegyveres kísérőink. Egyik közeli faépületből fényes, feketeszakállú, de fiatal práporcsik (zászlós) közeledett felénk, nyomában altiszt vezetett tányérsapkás szúronyos katonákat, akik körülvették csapatunkat.
Különös zsibbadás vett rajtam erőt. Nem hallottam az orosz katonáknak az útról már jól ismert durva, haragos felcsattanását, mintha hangfogón keresztül beszéltek volna hozzánk érthetetlen nyelvien s mintha az alacsony táborkerítésnek támaszkodó kopott osztrák-magyar hadifoglyok is csak nyítogatták volna szájukat, de abból érthető hang nem szűrődött hozzám. Vissza