Három asszony

Előszó

Részlet:

Éjfél elmúlt. A grillben emelkedőben volt a hangulat. Estélyi ruhás párok ültek a kicsiny asztalok mellett. Estélyi ruhás párok táncoltak a tükörfényes parketten. A nagy, fekete zongorához támaszkodva karcsu dizőz állt. Estélyi ruhája diszkréten egyszerű volt, mégis, talán éppen ezért, a legszebb az egész helyiségben. Fejét hamvasszőke haj koronázta, szürkéskék szeme elrévedve mélyedt a gomolygó cigarettafüstbe, arca átszellemült a zene, az ének révületében. Szép volt. Tüneményesen szép volt.
Hangja lágy volt és mély, hajlékony és szélesskálájú, szindus, mint a szökőkút kivilágított vizzuhataga. Bársonyos szerelmes szavak buggyantak gyönyörű ajkai közül mély barnán csurrantak a bánatos sorok, biborvörösen az epedő vágy, fojtottan az odaadás ígéretes szavai és kristálytisztán a diadalmas beteljesedés zengő akkordja.
A lány, a ruhája, a hangja gyönyörű volt.
Nemes előadóművészete tul kívánkozott egy kávéház grilljének giccses dekorációin, ki a színpadra, a szürke deszkára, amely világot jelent.
Szmokingos fiatalember ült a zongora melleit. Lélekkel játszott, de szeme le-le siklott a kottáról, elsiklott a dizőz karcsú alakja felett, túlnézett a terem nyüzsgő, mulatozó, táncoló vendégein, távolinak, idegennek, kívülállónak tünt ebben a környezetben. Arca okos, komoly férfiarc volt, dióbarna hajának egyik engedetlen fürtje magas homlokába hullt. Olyan volt, mint egy fiatal tudós, vagy művész. Vissza