Harangszó az elsüllyedt világból

Előszó

Dél-Amerika és Afrika között, ott, ahol valamikor Atlantisz szigete volt, a hosszú út után a vándormadarak most is megtorpannak, és köröznek, köröznek szüntelen az Atlanti-óceán felett, keresik a szárazföldet, ahol valamikor az őseik leszálltak. Az a föld már régen eltűnt, de bele van kódolva a génjeikbe, hogy ott kell lennie valahol, és a nagy úton ott megpihenhetnek. Aztán, mert nem találják, fáradtan, csalódottan repülnek tovább. Viharoktól tépett, villámoktól perzselt szárnyú vándormadarak vagyunk. Jöttünk a születés nagy titkából, és szállunk az örökkévalóság rejtélyei felé. Isten egyik kezéből a másikba. Bizony sokszor nagyon megfáradunk, és jó lenne leszállni, megpihenni egy régi szigeten. Mert mindegyikünkben él egy elsüllyedt világ, olyan, mint az Atlantisz, az emberiség eltűnt gazdag hazája, de oda visszatérni többé nem lehet. Könyörtelen hullámok: az elszálló évek özönvize véglegesen eltemette. Tudjuk, ott kell lennie valahol a mérhetetlen óceán alatt. Jó lenne látni régi arcokat, megsimogatni régi kezeket, még egyszer a szemébe nézni valakinek, és elmondani sok mindent, amit elmulasztottunk akkor, amikor el kellett volna mondanunk. Szeretnénk megfáradtan, vihartól tépetten beszámolni és megpihenni, jobban szeretni és bölcsebben élni... Hiába, nem lehet. Továbbszállnak a vándormadarak.
Egyszer egy kutatócsoport leszállt a tenger mélyére, és megállapították, hogy ott, a mondák jelölte helyen valamikor valóban szárazföld volt, mert a tengerfenékről felhozott lávakövület arról tanúskodik, hogy valamikor levegőn kristályosodott meg.
Mindenkinek más az Atlantisza. Az enyém nagyon szép volt. Egy vadul változó világban a változatlan szeretet tette örökre széppé. Késői búvárként leszállok most a tengerfenékre, hogy felhozzam a kristályos, régi kőzetet. Vissza