Harangszó a dombok között

Előszó

Szavak a harangok szivéig Titokzatos volt a harangláb. Képzeletem gyermekkori űrhajója, amely hirtelen, mint elhadart esti ima, felröppenhet a végtelenbe. Lassan megtudtam róla ezt-azt. Derengett már diákkorom első leckéi közt a parasztbarokknál is ősibb gerendák gótikája. Életemben először haranglábat a nemesnépi rokonok házának szomszédságában láttam. Reza nénémnél vendégeskedtünk, akinek édesanyja (dédnagyanyám, Tüske Rozália) hajdanán bábaasszony volt s tágas udvarának szomszédságában állt a fából való szép alkotmány. Reza néniéktől családi bibliát is kaptam. Itt őrzöm polcomon. A pozsonyi Patzkó nyomdában készült könyvbe (kétszáz évre visszamenőleg) őseim születési és halálozási dátumait is beírták, éppen azokét, akikért a nemesnépi harangláb harangja szólt... Tapolcáról ha nyugati irányba nézek, gyakorta eszembe jut, hogy haranglábak jelölik a magyarság falvait amarra, de még napkelet felé is, hisz Farkas László szobrász és népművész Lesencetomajon 1999 nyarán egy képeslapot nyomott kezembe arról az általa faragott csíkpottyondi haranglábról, ami tőlem - persze csak kilométerekben mérve - a legmesszebbre van. Itt állnak a közelünkben, ott állnak tőlünk távolabban; megannyi építészeti lelemény, a gerendák sokféle (andráskeresztes „X"- vagy ..Y"-forma) alakzata, mégis elvéthetetlenül hasonlítanak egymásra: haranglábak. Nemesnép és Csíkpottyond között sok-sok évszázada ismerősen fogadhatja az utazó ember szeme a haranglábak fakeresztjeit, bádog toronygombjait. Magaslatokra, dombokra építették a haranglábakat az olyan falvak, amelyeknek kicsiny, torony nélküli templomuk volt. (Legfőképpen a templomtalan települések buzgólkodhattak a haranglábkészítésben.) A haranglábak szolgáltak, lévén, hogy rájuk függesztették a harangokat, nem hivalkodtak méreteikkel. Akkorák voltak, mint a falusi házak. Belesimultak a tájba. Nem egyszer magát a falut is a haranglábjárói nevezték el. Kotnyek István fotóit nézegetem, amelyek a zalai haranglábakról készültek. Milyen régen láttam egyiket-másikat. De jó. hogy megvan még ez is... Leírnom nem lehet, amit látok, hiszen kár volna értelmezni, magyarázni szavaikkal azt, aminek képnek kell maradnia emlékezetünkben! Hiszen a honfoglaláskor előtti fatemplomok sincsenek meg ma már... Fazsindelyekre, sisakokra, gerendákra, faragott fakeresztekre egyszer majd az enyészet vár, miképpen azok is megöregedtek, vagy el is mentek, akik a harang kötelét húzgálták. Amikor Kotnyek István megörökítette fotómasinájával e zalai szakrális emlékeinket, a művészi munkáján túl egyáltalán nem mellékesen olyasvalamit tett, amit zeneszerzőink a fonográffal a népdalgyűjtő útjukon. A hang- és a képfelvételeken tovább él e kihalni tetsző kultúra. Kotnyek fotográfiáitól eztán még elevenebbek lesznek az eddigi haranglábakról való ismereteink, s a bagladi, a felsőszenterzsébeti, a kálócfai, a kozmadombjai haranglábak és társaik hirtelen sokkal többek lesznek faluképi jelentőségüknél. Megértjük, hogy elnémult harangjaikkal is ugyanaz üzenik, mint a Halotti Beszéd, a dobronhegyi román ablakocska, a veszprémi gótikus madonna, a Képes Krónika és a Csatári Biblia, Dorffmaister vagy Maulbertsch freskói... A haranglábkészítés nem ismert felekezeti különbséget: kálomisták és pápisták egyaránt emeltek haranglábat Zalában. A nemesnépit például a reformátusok, a Gutorföldén találhatót pedig a katolikusok állították. Egyöntetűségünket hirdetve szépséges látványukkal, harangszavukkal összekötik az idegen országok fele úszó magyar szigeteket, s hogy még mindig itthon járunk, ezt is jelzik a népek tengerén. mint a fároszok. A haranglábakról még Elek Artúr beszélt megkapóan szép, ihletett sorokban: ,.A haranglábat, mint annyi karcsú társát, azért építették az emberek, hogy kinyúljon közülük, föl a fellegek alá. az Isten zsámolyáig és kiterítse imádságaikat az ég királya elé. Harangokat húztak föl reá, csilingelő, morgó és bömbölő fémszájakat, hogy az emberszívek panaszát és vágyakozását égig sírják. És hogy elimádkozzák a város fejéről a veszedelmet, a cikázó villámot és az ellenség pusztító hadait. Nyolcszáz éve áll mai helyén, és miként a sziklahegy, mennél régibb. annál keményebben veti meg a lábát. Mennyi vihar rázta meg a tornyot, és mi mindent látott öreg pár szemével! Az emberek haragja nem bírt vele. s az Isten haragja megkímélte." Mert a harangoknak ha nyelvük, palástjuk, lábuk, zsuppszoknyájuk van: illő. hogy megtartsa őket minden időben ég és föld közti kőtorony, s ha az nincs, vas- vagy faszerkezet. Ne kelljen olyan szomorút látni már egyikőnknek sem. mint a költő Nagy Lászlónak. hogy lehuppannak magasukból a delet jelző, a litániára hívó vagy az ünnepet hírelő testek, amiken szöcskék ugrándoznak, s ..tolakszik a fű. a fű. a fű / tömören a harangok szívéig"... Van szíve is tehát a harangoknak. akikhez életműve záró mondatát írta az iszkázi mester: „Majd jöjjetek el értem harangok." Milyen jó. hogy mi még mindnyájan elébe is mehetünk a harangoknak... Szelíden így hívogat Kotnyek István fénnyel írott könyve a haranglábakról. Vissza