Harangoznak

Előszó

Eddigi írói életem folyamán mindig az a munkám érdekelt legjobban, amit még nem írtam meg. Így aztán majdnem azt mondhatnám, hogy megjelent könyveim könyvtáraim köteteit szaporították csupán. De szükség törvényt bont, vagy legalábbis kimozdítja az embert a megszokott dolgaiból: jelen munkámat, a "Harangoznak"-ot új kiadásra kérte a kiadó, s most, tizenhárom év után elolvasom tehát. Tizenhárom év nagy idő az író életében, de kiváltképpen nagy idő volt ez a tizenhárom év, hiszen, ezen idő alatt süllyedt el menthetetlenül a régi világ. S most csak azért is kíváncsian olvasom el ezt a munkámat, hogy vajon milyen betűk avultak meg, milyen fogalmak haltak ki belőle, mit rántott le magával a semmiségbe elmerült múlt. De nem avult meg ebben a könyvben semmi. Nem süllyedt el ebből semmi. A könyv szép, üde, és a koldusok elesettek, rongyparasztok, becstelen urak és a jó emberek felett diadalmasan zeng eleitől végig az élet lírája. Az élet lírája, ami nélkül nem lett volna érdemes élni abban az időben egy napig se, egy pillanatig se, de nem is lehetett volna. Beleszakadtunk volna megannyian a keserves küzdelembe, mint a növényzet gyökere a száraz, megrepedezett földbe.
A "Harangoznak" előtti munkáim összessége alig volt más, mint írói eszközöm és hangom elszánt, konok, de tiszta és lázas keresése. Ráadásul jobban izgatott engem a mások élete, kínja, örömes vagy sírása, mint az egyéni írói rangom megteremtése. Hiszen Kelet Népét szerveztem, Szabad Szót szerveztem annyi minden más munkám mellett, ami helyesen vagy helytelenül, de a nagy paraszti közösséget akarta szolgálni. S a paraszti közösségen keresztül az egész magyar népet. Azt a magyar népet, amelynek népisége egyre inkább leszorult a társadalmi élet szintje alá, s csak vegetált, mint a szíki gyep a kánikulában. Hitlerék már ekkor lerohanták Európát, Horthyék Magyarország megszállását valamilyen úri kardcsörtetéssel akarták elhárítani, a történelem pedig jött, közeledett, félelmesen és feltartózhatatlanul, mint a végzet. Annyira el voltam foglalva a mások dolgával, hogy csak negyvenegyben döbbentem meg, mit is csináltam én, mi végre hittem magam írónak, ha csak ennyi kezebelivel állok majd a ránk szakadó történelem elé, mint addigi munkáiba. Így született meg a "Harangoznak". Az olvasók s a népi irodalom körül egyre élénkebben zajló viták tájékoztatása végett szükséges, hogy megmondjam a következőket: 1941-ben jelent meg az "Őszi vetés". Negyvenkettőben a "Harangoznak" és ugyancsak abban az évben a "Lakodalom". Trilógiám első kötete. S ezen időtől kezdve sorba, egymásután: a "Keresztelő", a "Bölcső", a "Tíz esztendő", "Politika", "Szomszédok", "Legények", (utóbbi kettő kisregény) negyvennégy nyaráig, tehát három és fél év alatt! De még ezen időben sem csak a magam dolgát csináltam csupán, hiszen mindvégig felelős szerkesztője voltam a Szabad Szónak, ami, ha nem is járt már napi munkával ezekben az időkben, de állandó politikai herce-hurcával járt, ami sokkal keservesebb volt, mint amazok.
De hiába volt minden, ez a könyvem is meg a többi könyvem is belesüllyedt a nagy közönybe. Hogy úgy mondjam, nem volt "átütő sikere". Mindössze kevés parasztok, szegény diákok, tanítók, orvosok, fiatal református papok tettek fogadalomtételt a Harangoznak-ra is, a következőkre is, mint általában a népi írók java könyveire is. És ezeknek az olvasóknak sorsa ugyanaz volt, mint az én könyveimnek és írójának sorsa, kívül rekedtek a társadalmi életet formáló erők síkján, s csak úgy olvashattak, mint ahogy én írtam a periférián. De író és könyv olyan, hogy visszajár, nem lehet elverni a háztól. A teleírott ívek kísérteni járnak, fényes délben éppúgy, mint a délutáni órán, s a könyv, ha jó, előbb-utóbb meghódítja a szívedet.
Eredj hát, kedves jó könyvem, Harangoznak! Végezd el az emberi lelkekben azt a munkát, ami tőled telik, s tegyél bizonyságot az író gyarlóságai, gyengeségei, erényei, szándékai mellett.
Vissza