Harangoz a mult

Előszó

November közepe lehetett, amikor Tóth Antal meghalt.
Azaz hogy nem halt meg, amint az sorra ki fog derülni az elkövetkezendők során.
Annyi azonban tagadhatatlan, hogy behúnyta a szemét s ugyanakkor leesett az álla. Könyörületes kezek lefogták a szemét, zsebkendővel felkötötték az állát s ugyanakkor kinyújtóztatták Tóth Antalt teljes testi-hosszában. Ugyancsak jó lelkek reáadták az egyetlen tiszta ingét meg a lábravalóját. Mert a puszta házban aligha akadt volna más rendes ruhadarab.
Ágrólszakadt embernek számított világéletében Tóth Antal. Igaz is, hogy ütődött alak maradt mindvégig, míg e földi emberek közé tartozott. Kasztja szerint bocskoros-nemes lett volna, ámde végleg leszegényedett állapotban s a ruha is, amit Isten tudná, honnan szerzett magára, csak épp hogy lötyögött rajta. Emberemlékezet óta mindig ugyanabban az egy zsíros és nyűtt kalapban járt, a kalap teteje ki volt szakadva s ezen a lyukon kikandikált néhány szál a hajából, mint a zsúpfedeles ház tetején a szalma, ha megcibálja a szél.
Hogy volt-é vagyona Tóth Antalnak? Szelid lélekkel elmondhatjuk, hogy semmi vagyona sem volt, ha csak ide nem számítjuk azt a viskót, amelyben egyesegyedül lakott a falu alsó vége táján és amelyet sajátkezűleg eszkábált össze. Tulajdonosa volt azonfelül egy félszemű lónak is. Ezzel a lóval kóborolt a határban úgyszólván egész nap, miközben az árokpartokon legeltette a kötőfékénél fogva. Vissza