Harag és szégyen, szomorúság és büszkeség

Fülszöveg

"Az esszé az erkölcsi tisztesség utáni vágyat öntötte szavakba, a fanatikus üvöltés és a bürokratikus dogmák világának elutasítását" - írja a pártállammi időkről a lengyel politikai esszé mestere, aki oly sok borsot tört írásaival a diktatúra haszonélvezőinek orra alá. És hozzáfűzi: "Az esszé jó szelleme része volt a szabadságra nevelésnek, Joszif Brodszkij és Andrzej Amalrik, Václav Havel és Kis János, Leszek Kolakowski és Czeslaw Milosz, Gustaw Herling-Grudzinski és Zbigniew Herbert, Andrzej Kijowski és Tomasz Burek - ők mind rásütötték korukra a szabad, mélyen szántó gondolat jegyét, ami teret biztosított a komoly dolgokról folytatott komoly beszélgetésnek." És ezzel mintegy meg is nevezi azt a szellemi családot, ahol Adam Michniket, az egykori demokratikus ellenzék rendíthetetlen alakját el kell helyeznünk, aki ma sem tud leírni egyetlen sort sem anélkül, hogy ne váltaná ki állásfoglalásával a leghevesebb reakciókat.
A tíz évvel ezelőtt megjelent Gondban a bohóc kötet azt a Michniket mutatta be a magyar olvasónak, aki a totalitarizmus évtizedeiben elszántan harcolt a pártállam politikai és kulturális monopóliumának megtörésén, s aki harmincnégy esztendős korában, a Szolidaritás megalakulásakor úgy érezte, hazájában végre kisütött a nap. A lengyel forradalom azonban, amelynek szerzőnk, fáradhatatlanul munkálkodva az értelmiség és a munkásság történelmi szövetségén, aktív előfutára volt, nem győzött könnyen. Ám Michnik, e vérbeli politikai esszéista a kilencvenes évektől gyökeresen átalakuló világban ugyanúgy tisztában volt a leírt szó súlyával, mint a hadiállapot hónapjaiban. Írt és írt, pontosabban olvasott és írt minden élethelyzetben, börtönben, internáló táborban, szanatóriumban, a lapszerkesztés napi robotja közben vagy erővel kiszakítva magát az értekezletek és konferenciák végtelen láncolatából. Mert tudta, számára az esszéírás nemcsak közéleti tevékenység, hanem szellemi éberségének kondicionálása is, "a szuverén reflexió művészete", elmélkedés "a világ többértelműsége és az igazság kacskaringós útjai fölött".
Ezt az esszéírót mutatja be a jelen kötet, melynek szerzője számot vetve Václav Havel, Andrzej Wajda, Tomas Venclova, Galina Sztarovojtova és mások életútjának politikai és erkölcsi tanulságaival, nem fél birokra kelni az új idők új szörnyeivel, szembenézni az új kor új kihívásaival. Mit kezdhet az egykori ellenállás "állhatatos hercege" a demokrácia kulisszái közt, ahol elsősorban a kompromisszumok nyelvét és természetét kell érteni? Mire tanítja "a többség elveti az erényt"? Mit sugall ma az egykori tapasztalat, miszerint "a legrosszabb világban, elnyomásban és megaláztatásban is lehet úgy élni, hogy az ember ne tagadja meg az értékeket", csak "némi fantázia és következetesség kell hozzá", meg "egy kis bátorság". Mihez kell ma fantázia és bátorság? Ahhoz-e, hogy rendhagyó kései sétára indulva Stendhallal és hőseivel, újfent szemügyre vegye a forradalmat és a restaurációt, s eltűnődjön Julien Sorel dilemmái fölött: "Kiirthatjuk-e bűnnel a bűnt? Vagy a bűn mindig bűnt szül, elkerülhetetlenül?" Avagy ahhoz, hogy magára vonatkoztasssa a kérdést, amit Leuwen, az idős bankár tesz fel a fiának: "Beválsz-e csirkefogónak?" És határozottan azt felelje rá: "Nem, semmiképp."
Az a Michnik szól itt hozzánk, akinek a politikai cselekvés és állásfoglalás mindig erkölcsi kérdés volt, s aki ma különös hangsúllyal veti fel, hogy "milyen Európát szeretnénk?" Aki tehát az integráció idején könyörtelenül szembesít mindazzal, ami bennünk és környezetünkben az ellen dolgozik, ami a legfőbb érdekünk. Hogy az egység ne az öntelt, arrogáns győztesek és a frusztrált, kisemmizett vesztesek szembeállását jelentse, hanem az emberi jogok, a humanizmus, a civil társadalom kibontakozását. Vissza