Hangya András

Előszó

Hangya Andrásról, bár több mint fél évszázada jelen van szellemi életünkben, keveset tudunk. Festményeinek reprodukciói, rajzai, könyvillusztrációi és karikatúrái több-kevesebb rendszerességgel megjelennek lapjainkban, de kiállításait ritkán láthatjuk és - egy rajzmappát kivéve egyetlen olyan kiadványunk sincs, amely, ha csak részben is, prezentálná ezt a gazdag életművet. Pedig Hangya András már a háború előtt elismert festő volt, a fölszabadulás után pedig másfél-két évtizeden keresztül a jugoszláv festészet élvonalába sorolták. Sikereinek bizonyítéka, hogy 1954-ben festményei ott voltak a lyoni, egy évvel később a berni, majd 1956-ban a Londonban megrendezett modern jugoszláv festészeti kiállításon, méghozzá olyan nevek között, mint Lubarda, Milunovic, Aralica, Celebonovic, Gvozdenovic, Konjovic, Srbinovic, Stupica, Peda Milosavljevic, Zora Petrovic, Mica Popovic... hogy ne is soroljuk tovább. A hatvanas évektől aztán Hangyát mind sűrűbben hagyják ki a hasonló rendezvényekről. Megtört volna időközben festészete? Lépést veszített volna a nagy versenyfutásban? Aligha. Csupán arról van szó, hogy ő nem hódolt be semmilyen divatnak, életében és művészetében is a fokozott nehézségekkel járó magányos utat választotta. Zágrábi remeteségben élve Vajdaságtól fizikailag leszakadt, s itt időnként megfeledkeztek róla. Túlzott zárkózottságával magyarázható elsősorban, hogy másutt nem is keresett kapcsolatokat. Egy új nemzedéknek kellett felnőni ahhoz, hogy ismét felfigyeljenek rá, hogy elfogadják vajdaságinak, s nem utolsó sorban, hogy megértsék azt, amit egy baráti levélben így fogalmazott meg: „Az, ami vagyok - és ami lenetek, régen történtek törvényszerűsége szerint formálódott és formálódik tovább - nem hinném, hogy hatással bírna az, ha látnám, hogy a Jaszi-bara napos oldalán a gyalogjárdát kitéglázták! Vissza